a) 1. Első érzelmem mélységes hódolatom: Jön a király, a Fölség! dobog a szívem s csuklik a térdem. A Mekkából jövő zarándokjáratok elé borulnak a mozlimek, hogy lovak, tevék menjenek el rajtok. Bevonuló királyom elé terjesztem ki érzelmeim szőnyegét; eléje szórom virágaimat. – Por vagyok, tehát lábaid alá való. – 2. Majd ismét a trónon, szívem trónján ülő királyt látom, ki szeretettel nézi törekvésemet. Mily vizió! Mily hegyek, montes Dei! – 3. De végre is az emberséges Úr előtt állok, és hajlékomba vezetem; tiszta a házam, muskátli és szekfű van ablakaimban. Üdvözlégy! Leborulok előtted, mint Ábrahám, mint Judith, mint Szalome,… mint Szűz Mária.
b) Azután kitör lelkemből a dícséret; mert itt a mennyország, kell tehát angyalének, a „Szent, Szent, Szent”. S hol vannak az angyalok? Ah Uram, még próféta sem vagyok, hanem gyarlószívű szolgád csak. De azért a tilinkót meg nem veted. Angyalok énekeltek fönt, pásztorok tilinkóztak lent. Szívemben is visszhangzik a Glória… A szeretet kemencéjében vagyok, és a három ifjúval énekelek! Nem fojtom el dalaimat!
c) Megnyugszom, megpihenek e keblen, egyesülök vele szeretetben. Minden szerető így tesz, átkarol, átölel, csókot ad, s te is vártad azt Simon farizeustól s nem kifogásoltad Judásban sem. „Haec requies mea”. Érzem, hogy szeretsz, Uram! Elfelejtem szívem változandóságát s élvezem a te változhatatlan, örök szeretetedet. S te eltűrsz, sőt mondod: Ne keltsétek föl szívem szerelmesét, hadd pihenjen nálam. Ó szívem, hát elszakadhatnám valamikor Jézustól?! Még a gondolat is bánt; gondol-e a jegyes válásra az oltár előtt? Hát én sem gondolok, beleélem magamat Jézus szeretetébe és boldogságom lesz öntudatlan föltétele hűségemnek.