Élénken vitatott kérdés, vajjon a munkást csupán egyéni bér illeti‑e meg avagy jogosan követelhet akkora bért, amelyből nem csupán magát, hanem egész – talán – népes családját egymaga eltarthatja. XIII. Leó, akit méltán neveznek munkáspápának, örökre emlékezetes körlevelében,1 úgy látszik, a családi bér mellett foglal állást: „Ha a munkás – írja – elégséges bért kap, amelyből feleségét és gyermekeit eltarthatja, akkor, ha józanul gondolkozik, takarékosságra törekszik – oda fog jutni, hogy felesleges pénzecskéjét félretéve némi vagyonhoz jut”. Szoros joga azonban a munkásnak a természet törvénye értelmében csak az egyéni bérre van. Mindazonáltal az állam, melynek egyik főfeladata gyengébb tagjait az erősebbek ellen támogatni, bölcsen cselekszik, ha a törvényhozás által a családi bér útját egyengeti s a munkások is teljes joggal járnak el, ha szervezetekben tömörülve érdekeiket törvényes eszközökkel hathatósan védelmezik s a munkaadókat lassankint a családi bér fizetésére szorítják. Ez a nagy pápa eszméje is.
1 „Rerum novarum.” Herder kiadás 62. lap.