a) „És midőn kiment a templomból, mondá neki egy az ő tanítványai közül: Mester, nézd, minő kövek s minő épületek. És felelvén Jézus, mondá neki: Nem hagyatik itt kő kövön…” (Márk 13,1). Diadalmas érzet, az erő és hatalom érzete szállja meg az embert, midőn saját alkotásait nézi és a kultúra
remekléseit csodálja; máskor meg a „hiúságok hiúsága” remete-gondolatától fázunk. Hány kultúra váltakozott; Tirus s Róma után „Velence köveit” mossa a mulandóság árja, és nemzetek is öregszenek: Cernimus exemplis oppida posse mori! Palmer szamárhajcsárának iróniája kacag föl a mi lelkünkben is, ki a Magharahban levő fáraói bas-reliefek kópiázására indulván ki, hallotta hajcsárának megjegyzését: „Holnap lekópiázzuk a fáraót és dicsőségét”. Csak a lélek halhatatlan, és hervadatlan szépsége mosolyog felénk Tirus, Jeruzsálem, Róma, Velence ráncos ábrázata fölött el! Ez az igazi diadal és öröm!
b) „És midőn az Olajfák hegyén ült a templommal átellenben, külön kérdezek őt Péter és Jakab, János és András: Mondd meg nekünk, mikor lesznek ezek, és mi lesz jele, mikor mindezek teljesedni fognak?” Ezek az érdeklődő „látók”, ezek a prófétai lelkek, kik Jézus színeváltozását szemlélték a Táboron és szemlélni fogják majd elsötétedését a Gethsemani-kertben, itt is a távol jövőbe néznek és látni akarják a nyomorúság s az enyészet színeváltozását; Antikrisztus, világégés, világ-megújulás, mennyei Jeruzsálem, az ő katasztrófáik. Mi ezzel nem sokat törődünk; látjuk a világfejlődés isteni gondolatainak képzeletünket meghaladó mérveit; a világ és élete isteni stílusban van tartva, s mi alázattal imádjuk az Urat, ha teremtésének elejéről és végéről nincs is fogalmunk. Egyet jól tudunk: eljön az utolsó nap, az Úr napja, melyen meg fogja engedni, hogy terveibe s azok fölséges kivitelébe belepillanthassunk; eljön az ő igazolásának, a theodikeának napja, mikor kiviláglik, hogy neki van igaza, és hogy miért kellett mindennek így és nem máskép lennie. Leszünk mi is „látók”; addig pedig legyünk „hivők”, örvendező, a nagy világkialakulást s az Isten győzelmeit sejtő hivők.
c) „Támadnak hamis Krisztusok… A nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot és az ég csillagai lehullanak… És akkor meglátják az ember fiát jönni a felhőkben nagy erővel és dicsőséggel”. Tudjuk, hogy a világvég kozmikus katasztrófái nem egyebek költői színezésnél és népies leírásnál. Ahogy Mózes népiesen írta le a teremtés történetét, úgy az apokaliptika a világ végét, s hozzá még szenvedélyesen, élénk képzelettel, heves lélekkel, alakzatos nyelven. Mi csak azon iparkodunk, hogy az igaz, ősi Krisztust el ne hagyjuk, hogy napunk el ne sötétedjék s csillagjaink le ne hulljanak! Kozmikus értelemben a világvég e leírásait igazaknak nem tartjuk, mert arra a néphitre vonatkoznak, mely a földet a mindenség középpontjának, a napot, holdat, csillagokat kicsiny és mozgó testeknek képzelte; az a gondolat, hogy ez óriás égitestek ütközésétől a föld, izzó gáztömeggé változnék, teljesen idegen az apokaliptikában; de annál inkább sürgetjük a lélekvég, az élet- és örömvég veszedelmének megszívlelését. Jézus nem akarta megmondani a világvég idejét és módját, használta az apokaliptika nyelvezetét, de a lélekvégre rámutatott: Ha bűnben meghaltok, elkárhoztok. Ezt tudnom elég, hogy bármely katasztrófán keresztülvágjam magamat tiszta lelkem hitével! Hit és erkölcsi tisztaság! „Vigyázzatok tehát és imádkozzatok, hogy mikor hirtelen eljövend, ne találjon titeket alva” (Márk, 13,33).1
1 Jóllehet a szentírásnak a világvéggel kapcsolatos természeti katasztrófa-leírásai részben költői, részben népies elemeket tartalmaznak, a gondos szövegértelmezés legalább annyit kihüvelyez belőlük, hogy a „lélekvégnek” méltó lesz a külső kerete.