a) Öröm kell a szívekbe, melyekben a Szentlélek lakik! Öröm kell a keresztet viselő lelkekbe, öröm a bánatos és sebzett lelkekbe, öröm a küzködő s harcot vívó lelkekbe; ahol Isten van, ott öröm is legyen. És pedig azért legyen, mert az öröm erő, s a lehangoltság gyöngeség. Örülni annyi, mint az élet erejét érezni, – szomorkodni annyi, mint gyöngülni. Azért az öröm sokszor gyógyít, – a bánat pedig beteggé tesz; – az élet kedvvel s örömmel jár karöltve, a halál bánattal és gyásszal. Minden, ami jó nekünk, ami növel és gazdagít, egyszersmind örvendeztet; minden, ami üresít s szegényít, az szomorít! Nincs erényem (erőm), ha nincs örömöm. Legtöbb erő a lelki élethez kell, mely kicsiben való hűség s a reggeltől estig való apró szolgálatok láncolata. Itt nem szerepel a nyilvánosság ingere, nincsenek meg az ünnepélyes gyűlések villanyozó hatásai, sőt gyakran meg kell küzdenünk a szokás unalmával is; azért tehát örömökre szorulunk, melyeket a Szentlélek ad nekünk.
b) Azért kell öröm, mert ez képesít az emberekkel való legjobb bánásmódra. Ha lehangoltak vagyunk, nehezen viseljük el embertársainkat s letűnik homlokunkról és arcunkról az a jó lélek, mely beleelegyedik érzelmeinkbe, szavainkba és hangunkba. A legnagyobb terhet testvérkéz rakja az ember vállaira. Ha jókedvűek vagyunk, nem vesszük föl e nehézségeket; de jaj nekünk s másoknak, ha rosszkedv bánt. Kiállhatatlan akkor nekünk a világ, s mindenkiben ellenséget látunk. Jókedv jó orvosság; semmi sem jön rosszkor a jókedvnek. Semmi sem lepi meg s hozza ki sodrából. Nem zsémbes, nem baltaszemű, az embereket jó oldalukról nézi; mindenkiről kész jót gondolni; nem ütődik, nem akad fönn, előre nem látott kis nehézségeket jól fogad. Lelke nem a búbánat völgye, melybe beleavasodott a panasz; ahol ecetfák és keserű lapu, varjútövis és bogáncs díszelegnek, s savanyú a levegő is.
c) Azért kell öröm, hogy önmagunkat megtagadjuk. Mivel az evangélium a keresztet sürgeti, azért örömre kell minket nevelnie. Az öröm képesíti a lelket az önmegtagadásra; a szeretet hevében égő lelkek áldozatosak. Ne csodálkozzatok, hogy nem síró szemek, hanem mosolygó lelkek hozzák a legnagyobb áldozatokat. Az öröm az áldozat forrása. Komornak látszik a kolostor fala, vasrács tartja fogva még a tekintetet is, hogy ki ne szökelljen az élet víg zajába; de ne higgyétek, hogy ott a szomorúság lakik; azt az életet csak öröm s áldozatkészség tartja ki. Ez a jókedvű önmegtagadás szabadítja föl a szívet az önzés békóiból s képesíti, hogy törjön fölfelé, tehát hogy szeressen! Miért hagytátok el az önmegtagadást? Mert kifáradtatok, elsavanyodtatok. Úgy-e, mikor az önmegtagadást szerettétek, akkor friss tavaszi, fűszeres szellő dagasztotta melleteket, harmat rengett füvön, virágon; titkos sugallatban zsongott a lomb, s most minden hervadt, száraz, poros; miért?!
d) Az örömöt a szentségekből s az áhítatból merítjük. Magunk vagyunk tanúk rá, hogy éledésünk a lelki öröm behatása alatt történt. Mikor szívünk kitágult vigaszban s lelkesülésben, akkor nőttünk s izmosodtunk. S mi volna belőlünk, ha sohasem lelkesülnénk? – Méltán mondjuk tehát, hogy az öröm élet, növekvés, fölbuzdulás, lelki megerősödés; hogy az öröm napsugár, mely éleszt, éltet, fejleszt, s belőle gömbölyödik a fa törzse, virul, érik gyümölcse, mialatt télen összehúzza rostjait, teng, de nem él! Vessünk tehát ügyet rá, hogy örvendjünk! Gaudete in Domino semper. Iparkodjunk, hogy szent áldozásainkból s imáinkból kellő lelket merítsünk, vigaszt és örömet. Nem kell könnyen exkuzálni a resteket és életteleneket; ők okai bajaiknak, s tán nekünk is azért van kevés örömünk, mert sok önzés, sok kislelkűség, sok szeretetlenség van bennünk; szabadosak vagyunk beszédeinkben, fegyelmezetlenek érzéseinkben s képzeletünkben, áhítozunk mulatság, élvezet és dicséret után; bizalmas durvasággal és faragatlansággal bánunk az Úrral. – Változtassunk ezen!