Midőn Keresztelő Szt. János megszületett, a csodálatos előjelek láttára a rokonság ámulva kérdi: „Mi lesz ebből a gyermekből?” (Lk 1,66) Azt hiszem, minden édesanyát ez a kérdés foglalkoztatja, midőn ott a bölcső felett merengő szemeivel a jövőbe néz. A feleletet jórészt az édesanyának kell megadnia.
Mikor a kis Mastai Feretti gróf 12 éves korában a volterrai piaristák iskoláját járta, nyavalyatörős, vézna, kis fiúcska volt, akibe, mint mondani szokták, csak hálni járt a lélek. Sokan kérdezték fejcsóválva: „Mi lesz ebből a gyermekből?” És mi lett az Isten kegyelme s a jó nevelés által? Az Egyház egyik legnagyobb pápája, a világ egyik legnagyobb jótevője, ki maga 29 érsekséget s majdnem 200 püspökséget alapított. Ő tette Szűz Mária fejére legszebb diadémját az Egyház színe előtt, midőn a szeplőtelen fogantatás hitágazatát 1854. dec. 8-án kihirdette, s az ő fejére tette – bizton a hálás szent Szűz – a pápaság legragyogóbb koronáját a pápai tévmentesség kihirdetése által.
1483. nov. 11. Eislebenben, egy polgárcsaládban fiú született, ki a szent keresztségben a Márton nevet kapta. „Mi lesz ebből a gyermekből?” – kérdék e gyermek bölcsője felett is…
Akkor még egész Európa, Olaszország végső csücskétől Izlandig, Spanyolországtól napkeletig, egy hitet vallott, ugyanazon oltár előtt térdelt, ugyanazon oltáriszentségi Jézus szívére borult a szentáldozásban, Szűz Máriának ugyanazon palástja alatt keresett és talált oltalmat, menedéket. Hiszen mindenki ugyanazon katolikus Egyházat vallotta szerető édesanyjának. De ez a szerencsétlen gyermek szerteszét tépte Jézus Krisztus eleven köntösét, a hívek szent közösségét, milliókat fosztott meg lelkük legdrágább kincseitől, legszebb reményeiktől, a boldog haláltól s az üdvösségtől; és a világot oly erkölcsi nyomorba döntötte, hogy egyik reformátor társának őszinte bevallása szerint ezt a romlást könnyek özönével sem lehetne eléggé megsiratni.
„Mi lesz ebből a gyermekből?” – kérded, keresztény szülő. Tetőled függ! Ha te Szent Mónika vagy Szent Blanka lész, gyermekedből is Szent Ágoston, Szent Lajos válhatik. Isten az anyai méltósággal a mindenhatóság bizonyos nemét tette kezedbe a gyermek megmentése érdekében.
Értekezésünk e részletének végére nyilatkozatot szántunk, amely ugyan hitetlen embertől származik, de talán annál inkább jellemzi és bizonyítja, hogy az, amit az anya épít a gyermeki lélekben, még a romok alatt sem pusztult el teljesen s később alapul szolgál az Istenhez való visszatérésre.
Emilio Castelar spanyol istentagadó republikánus beszédet tart a lelkiismereti szabadságról. Hirtelen megfogja a lelkét valami. Gyermekkori emlékei merülnek fel lelki szemei előtt. És mintha csak valami isteni erő kényszerítené a nyilatkozatra, a következő igék törnek elő ajkáról: „Én ugyan nem tartozom azok közé, akik hisznek. De ha mégis egyszer a hívők birodalmába, amelyet elhagytam, visszatérnék, bizonnyal nem térnék a protestáns vallásra, amely hidegségével a lelket merevvé teszi s a szívet megfagyasztja. Akkor én már csak afelé a megszentelt oltár felé fordulnék, amely életem legboldogítóbb érzelmeit lehelte belém. Megint csak a legszentebb Szűz előtt borulnék térdeimre, aki bájos mosolyával szívem első indulatait az ég felé irányítá…
És ha meghalnék, vigaszt csak az alatt a kereszt alatt keresnék, mely karjait kitárja ama hely felett, amelyet én mindennél jobban tisztelek, mindennél, ami csak a világon van, nagyobbra becsülök, ahol anyám sírja van, ahol anyám nyugszik…”