(enyhített böjt)
„ORA ET LABORA!” – „Imádkozz és dolgozz! „
„Mindenben Isten dicsőíttessék!”
Európa Védőszentje!
A munka és az imádság összefügg, és egymást erősíti. Istentől kapjuk az erőt, hogy megtaláljuk és elvégezzük azt a munkát, amelyet az Ő akaratából kapunk. És minden munkavégzés, alkotás hálára indít Isten felé.
A bencés rend Európa kultúrájának mozgatója volt évszázadokon keresztül. Benedek hatása máig ható. Éppen ezért bízzuk pártfogására a mai Európát is, ahol megkérdőjeleződtek az évezredes értékek, de látjuk, hogy ma is csak ezek alapján az értékek alapján lehet igazán emberi életet élni. Nursiai Szent Benedek a nyugati szerzetesség körében legelterjedtebb regula szerzője, akit hívnak „a nyugati szerzetesség atyjá”-nak, illetve „Európa védőszentjé”-nek is, valamint személyében tisztelhetjük a keresztény Európa egyik illusztris építőmesterét is.
Életéről nagyon keveset tudunk…
Életútjának részleteit Nagy Szent Gergely pápa (550-564) Dialógusok című munkájának második könyvében írta meg, munkája inkább a szerzetes szellemi fejlődéséről, tevékenységéről szól, mintsem tényszerű életrajzi adatairól. Annyi bizonyos, hogy Benedek Kr.u. 480 tájékán jött a világra jómódú földbirtokos szülők, egy római nemesi család gyermekeként, a Perugia környéki szabin hegyvidéken lévő Nursia (mai nevén: Norcia) városában. A családja – újabb hagyomány szerint – az előkelő latin Anicius nemzetségből származott. Benedek a Római Birodalom szétesésének idején, illetve a kereszténység válságos időszakában született. Előkelő származású, Rómában elsőrendű nevelésben részesült. Egy húgát, Skolasztikát ismerjük, (híres katolikus szent) aki később – talán Benedek mintájára – maga is szerzetes lett.
Az akkoriban széles látókörűnek számító szülők, dajkája, Cyrilla keserves bánatára, Benedeket egész fiatalon Rómába küldték tanulni, hogy a kor kulturális központjában művelt ember váljon belőle. Így Benedek abba a városba került, amely még az antik kultúra fényét mutatta, de már apostolok és vértanúk sírja is ékesítette. Már másfél százada állt a lateráni, a Szent Péter-, a Szent Pál- és a nagy Mária-bazilika. A gót megszállás alatt élő Rómában kezdte meg tanulmányait, ahonnan a szent életrajzírói szerint – az erkölcsi romlottság, és a zavaros politikai helyzet miatt – még mielőtt tanulmányait befejezte volna, elhagyta a várost. Keresztény lelke nem tudott megbékélni a világ kísértéseivel. Már 14 évesen elhatározta, hogy elhagyja a „világot”, ezt azonban csak dajkájával közölte. A vallási viszályoktól is hangos Rómától Benedek azonban hamar megcsömörlött, és a nyüzsgő várost elhagyva, a subiacoi barlang remetéihez csatlakozva a szent életet választotta, hiszen ő Isten szándékait szem előtt tartó életmódot szeretett volna folytatni.
A szabin hegyek között fekvő kis Effide városába ment. Itt a templom papja mellett élt, és valószínűleg teológiai tanulmányokat folytatott. Egy csoda, a széttörött cserépszita összeforrasztása miatt szentként kezdték tisztelni, ezért elhagyta a várost. Életének egyik fontos helyszínén, az Anio folyócska völgyében telepedett le egy barlangban, pár kilométerre Néró császár villájától. Amikor a magányt kereste, egy elhagyatott vadonban rátalált Romanus remetére. Ez mutatott neki egy nehezen megközelíthető barlangot, majd állatbőrökből készített számára ruhát. Benedek ebbe a barlangba vonult vissza, hogy Istennek éljen és megvívja a belső harcokat, amelyeket senki nem kerülhet el, aki tökéletességre törekszik. Remeteéletet kezdett, éveken át élt szigorú remeteségben…
Romanus ,,böjti maradék”-ából élt, amelyet a vendégszerető remete időről időre kötélen engedett le neki a fölötte lévő barlangból. Benedeket egy kis harang figyelmeztette az élelemre, de egy nap ez is megrepedt. Gergely szerint az ördög megharagudott Benedekre, hozzávágott egy követ a haranghoz, attól repedt szét.
A korabeli feljegyzések szerint ez idő tájt olyannyira elvadult a külseje, hogy a pásztorok állatnak nézték őt. E barlangban vívta kísértésekkel és szenvedésekkel teli belső harcait, melyekről – mint élete legfontosabb történéseiről – Nagy Szent Gergely pápa Dialógusaiban olvashatunk. Alapvetően időrendben, tematikus csoportosítás nélkül beszéli el Benedek életét, szellemi fejlődését. Benedekre egyszerre rátört egy fiatal római nő emléke, akivel diákkorában találkozott. Ez az emlék teljesen megzavarta, és annyira vonzódott egykori ismerőséhez, hogy már-már elhagyta a magányt. Végül, hogy vágyát elhallgattassa, ruhátlanul egy tüskés bokorba vetette magát. (Egy legenda szerint hétszáz esztendővel később Assisi Szent Ferenc mélyen megrendülve állt meg ezen a helyen, és a szúrós bokor helyébe két rózsatövet ültetett.)
Három esztendő elteltével vadászok tévedtek a barlang közelébe…
Ijedtükben megálltak, mert azt hitték, hogy egy nagy vad rejtőzik a bozót mögött. Óvatosan előre kúsztak, s nagyon meglepődtek, amikor vad helyett egy emberre találtak, aki úgy beszélt nekik az isteni titkokról, ahogy még soha nem hallották senkitől. Amikor hazatértek, sok embernek megmutatták a barlang felé vezető utat.
Benedekkel megtérése után csodák történtek, ő pedig küzdött a bűnös dolgok ellen. A monostor megalapítása után már ő lett a csodák forrása, de csodái nem térítő és nem is gyógyító csodák. Benedek örökké harcolt a Sátánnal, ezért ő lett a tökéletes és legyőzhetetlen szent példája. Ezenkívül ő a közösségi élet szentje is, hiszen a szerzetesként élve tette csodáit, a rendnek mutatott példát.
Képességei:
úrrá lesz a természet törvényein;
a jövőbe lát;
szimultán tud más eseményekről;
látja a Szentlelket és a természetfölöttit;
gondolatot olvas;
halála után két szerzetes tanúskodott róla ugyanúgy, egymástól függetlenül.
Remeteéletét szigorú aszkézis jellemezte, még az egyházi élettől is teljesen elszakadt, annyira, hogy azt sem tudta, mikor van húsvét, a keresztények legnagyobb ünnepe. (Erre egy isteni sugallatra odaküldött pap figyelmeztette.) Három évi szigorú magány után pásztorok találtak rá, és vezették őt vissza az emberek közé. Éveken át nyers növényeken, illetve egy közeli barlangban lakó remete „böjti maradékai”-n élt. Hosszú és nehéz küzdelem után végül diadalmaskodott önnön természetén, és legyőzte a csábításokat. Amikor Benedek megértette azt, hogy magánya éppen a számára oly fontos élettől és annak történéseitől távolította el, segítő szándéktól vezérelve visszatért a világba, és a vicovarói sziklakolostor vezetője lett. A korabeli emberek Benedeket látónak, látnoknak tartották, és hittek abban, hogy bármit képes megtenni. Ezeket a feltevéseket Benedek cselekedetei igazolták is, aki amúgy nem sokat beszélt misztikus képességeiről.
Benedek remeteként átélt kemény harcaiban vasakaratról tett tanúbizonyságot. Miután három éven át teljesen aszketikus magányban élt, úgy döntött, hogy csatlakozik a szervezetten, kolostori formában élő szerzetesekhez. Hírneve miatt a vicovarói sziklakolostor lakói meghívták apátjuknak, és vezetőjük lett. A szerzetesek elöljárójukká választották, de nem akarták őszintén megkomolyítani életüket. Ezután már sokan zarándokoltak hozzá. Ez a hírnév a világ kísértését is jelentette számára. Nem viselték el az Istennek tetsző irányítást, ezért szigorú vezetése miatt később meg akarták mérgezni, de Benedek áldásának hatására a földre zuhant a méregpohár, és fény derült a rosszindulatú tettre. Ettől ismét egy csoda mentette meg: az áldás keresztjelére széttörött a méregpohár!
…”A szomszédos Vicovaróban a kolostor a hanyatlás jeleit mutatta. Amikor az apát meghalt, a szerzetesek Benedekhez fordultak, hogy legyen az elöljárójuk. A szent remete vonakodott. Arra hivatkozott, hogy életmódjuk annyira eltér egymástól, hogy úgyse tudnának sokáig barátságban élni. Végül mégis teljesítette kérésüket. De hamarosan beteljesedett, amit előre megmondott. Az elkényelmesedett szerzetesek elviselhetetlennek érezték szigorú követeléseit, buzgalmát és csendes lényét, amely állandó szemrehányást jelentett számukra. Voltak, akik elhatározták, hogy elteszik láb alól. Mérget kevertek a poharába, de amikor az apát szokása szerint keresztet vetett rá, kettéhasadt. Benedek ebből megértette, hogy mi volt a szerzetesek szándéka. Nyugodt maradt és komoly!
„Legyen hozzátok, kedves testvérek, irgalmas a Mindenható Isten — mondta. Miért akartok rosszat tenni nekem. Nem megmondtam előre, hogy nem vagyunk egymáshoz valók? Menjetek, keressetek magatoknak olyan elöljárót, aki nektek való, nekem nem lehettek tovább a szerzeteseim.” Ezzel visszatért a barlangba….
Nem sokkal később kialakult egy szerzetes település, amelynek kis kolostoraiban őszinte istenkeresők éltek. Csakhogy nem messze tőlük élt egy különös pap, Florentinus, aki csupa harag és irigység volt, amikor látta, hogy a szent milyen példamutató életet él, s küldött neki egy mérgezett eulogiumot — azt a kenyeret hívták így, amelyet az akkori szokás szerint a misében áldottak meg, és a barátság jeléül adtak ajándékba. De nem sikerült a terve. Benedeknek volt egy barátja, egy holló. Ez minden étkezéskor odarepült, és csipegetett Benedek kenyeréből. Ezúttal azonban csak a csőrét tátotta ki, és a szárnyával csapkodva körülugrálta a kenyeret, mintha csak ezt mondta volna:
„Vigyázz, a kenyér nem nekünk való!”
A szent megértette, és nem evett belőle.
“A Szent Kereszt legyen fényem,ne az ördög a vezérem!
Gonosz szellem, hordd el magad,ne tukmáld rám hívságodat!
Elém ne tedd étkedet,magad idd meg mérgedet!”
Florentinus, miután terve balul ütött ki, Rómában felfogadott néhány utcalányt, és elküldte őket, hogy csábítsák el a testvéreket. Benedek, látva, hogy a szerencsétlen papot a gyűlölet fűti személye ellen, néhány társával elhagyta a vidéket. Florentinus kiállt a háza elé, és kárörvendve nézett az elvonulók után. De az egyik támfal megingott, és maga alá temette a szerencsétlent. Benedek visszamaradt tanítványai sietve jelentették mesterüknek, hogy visszatérhet, mert ellensége halott. De ő könnyezett a hír hallatán, és továbbvonult dél felé…
A rendtársaiban elmondhatatlanul csalódott Benedek ezt követően ismét visszatért subiacoi magányába, ahol egyre több tanácskérő kereste fel. Tanítványok gyűltek köré, később pedig az előkelő rómaiak gyermekeiket többször is rábízták. Ekkor azonban a hívők között már olyan hírnévre tett szert, hogy római nemesek nem csupán gyermekeiket küldték hozzá nevelés céljából, hanem kolostoralapításokra is felkérték. Egyre több remete vette körül, ezeknek egymásután épített kolostort. Először tizenkét kisebb kolostort alapított, mindegyiket 10-12 szerzetessel, ám a kolostorok irányítását és az újoncok nevelését fenntartotta magának. Ezekben igazi szerzetes családi élet folyt, ő legszívesebben a kezdők nevelésével foglalkozott.
35 éves remeteségét egy féltékeny pap (Florentius) áskálódása miatt szakította meg, elvándorolt délre. De talán azért is, mert közben megérlelődött benne egy új szerzetesség eszméje, a teljesen közös élet, az apátság gondolata.
Egyszer átélt egy rendkívül jelentős látomást, amit életrajzírója ekképpen jellemzett:„az egész világ mintha egyetlen napsugárban egyesülve vonult volna el a szemei előtt.”
Benedek e látomás segítségével értette meg, hogy milyen fontos a szerzeteseknek összefogniuk, és önellátásra berendezkedő közösséget alapítaniuk. Ezt követőn született meg benne az új rend alapításának gondolata, amikor Justinianus császár Athénban bezáratta a pogány egyetemet, a tettre kész szerzetes Monte Cassino hegyén kolostort hozott létre, ahol nem csupán imádkozásra rendezkedtek be, hanem a saját szükségleteiket is maguk teremtették elő.
A hagyomány szerint 529-ben ment Montecassino hegyére, hogy megalapítsa új testvériségét. Montecassino – azaz Cassinum hegye – Róma és Nápoly között kb. félúton, a tengertől kicsit beljebb egy megközelítőleg 500 méter magas hegy. Tetején ekkor egy római vár maradványai álltak egy Jupiter templommal. A bálványoltárt Szent Benedek és fiai ledöntötték, és részben az ősi falak felhasználásával építették fel új monostorukat, benne két imateremmel (kápolnával): Keresztelő Szent János és Szent Márton tiszteletére.
A monostor autarchiára, önellátásra rendezkedett be, arra, hogy gazdaságilag is lehetőleg önállóvá váljon: minden szükséges a falakon belül házilag megtermelhető és előállítható legyen. Létrehozta mintaapátságát. A Róma és Nápoly között található hegyen új testvériség született, a bencés rend. Ez az újfajta szerzetesélet hamarosan felvirágzott, és valószínűleg még Szent Benedek életében újabb hasonló alapításokra került sor. Ez a hegy a mai napig a szerzetesi közösségi élet egyik legfontosabb szimbóluma, amit „Isten hegyre épített városá”-nak is szoktak nevezni.
Benedek itt írta meg híres reguláját, amely később az egész nyugati szerzetesség iránymutatója lett. Ezen alaptörvények tökéletesítésén egészen haláláig dolgozott.
‘Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek!’
Az önellátó monostorokból és a regulából bontakozott ki az egyik meghatározó nyugati szerzetesrend, a Szent Benedek Rend.
Megalapította a bencés rend anyaházát. Templomot és kolostort épített, sok szegényt támogatott, sokakat megtérített, megírta Reguláját, mely ma is a nyugati szerzetesség alapszabálya. Emiatt a nyugati szerzetesség atyjának is szokták nevezni. Nursiai Benedek mindent megtett annak érdekében, hogy ordója példaértékűen működjön, ennek elősegítésére pontokba foglalta a szerzetesi élet legfontosabb szabályait. Ez a Regula a későbbi évszázadokban is alapvető útmutatással szolgált a bencéseknek. Benedeket az egész nyugati szerzetesség pátriárkájának is nevezik, ugyanis szerzetesrendi alaptörvényeivel és a kis közösségek működési szabályainak lefektetésével létrehozta a szervezett keretek között tevékenykedő kereszténység alapjait. Reguláját számtalan szerzetesrend használta.
Részletek Nursiai Szent Benedek regulájából…
„Hallgasd meg, ó fiam, a Mester parancsait, és hajlítsd hozzá szíved figyelmesen! Fogadd a jóságos Atya intéseit készségesen, és tettekkel teljesítsd, hogy visszatérj az engedelmesség fáradságos munkájával ahhoz, akitől elszakadtál az engedetlenség tunyasága által. Hozzád intézem most tehát szavaimat, aki lemondasz saját akaratodról, és az engedelmességnek hatalmas és hírneves fegyverzetét veszed magadra, hogy Krisztus Urunknak, az igaz Királynak harcosa légy. Először is: bármi jóba kezdesz, igen állhatatos imádsággal kérjed, hogy Ő vigye azt végbe, hogy Ő, aki bennünket már fiai sorába méltóztatott számítani, ne legyen kénytelen valaha is szomorkodni rossz tetteink miatt.”
„Nyissuk meg szemünket a megistenítő fénynek, és megdöbbent füllel halljuk, mire int bennünket a minden nap felénk kiáltó isteni szózat… Ha igazi és örök életet akarsz, tiltsd el a nyelvedet a gonosztól, és ajkad ne szóljon csalárdságot, fordulj el a gonosztól, és tedd a jót! Keresd a békét és járj utána!… Övezzük fel tehát derekunkat hittel és a jó cselekedetek gyakorlásával, és az evangélium vezetésével járjuk az Ő útjait, hogy méltók legyünk meglátni azt, aki országába hívott minket…”
…Egyszer az egyik szerzetes könnyek közt találta az apátot.
Sokáig nem szólalt meg, csak állt — nem akarta Benedeket zavarni bánatában. Végül mégis megkérdezte, mi az oka, hogy ennyire bánkódik.
,,Ó – felelte Benedek –, ez az egész kolostor, amelyet építettem, és minden, amit testvéreim számára előteremtettem a Mindenható akaratából, az ellenség kezére kerül. Alig tudtam kiimádkozni, hogy legalább a testvérek életben maradjanak.”
S valóban, egy fél évszázad múlva a longobárdok alapjaiig feldúlták a kolostort Monte Cassinón…
Élete utolsó szakaszában nagyon sokan fordultak hozzá tanácsért és útmutatásért. Nursiai Benedek, akit az emberek jótevője és a szerzetesek követendő mintaképének tartottak, Kr.u. 547. március 21-én a kolostor templomának oltáránál, imádkozás közben hunyt el. Holttestét húga, Szent Skolasztika mellé temették a régi Apollo-szentély helyén álló főoltár elé.
Azóta követői, a bencések Európát megtérítették, műveltségre tanították, ma is a társadalom legkiválóbb tagjait nevelik. Azóta – immár 1400 év óta – Szent Benedek sírja lett ihletője majdnem mindazoknak, akik elhagyják a világot, hogy annál erőteljesebben dolgozzanak a világért s elnyerjék munkájukért a százszoros jutalomnál is nagyobbat: az örök életet.
Személye körül kialakult vallási kultusz a mai napig élénken él, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a 20. században VI. Pál pápa „Európa védőszentjévé” nyilvánította.
Istenünk, ki Szent Benedek apátot a szerzetesség kiváló mesterévé tetted, kérünk, add, hogy téged mindennél jobban szeressünk, és nagylelkű szeretettel siessünk feléd parancsaid útján.