A szülök iránt tartozó tisztelet, mint a második gyermeki kötelezettség, megköveteli, hogy a gyermek szülőiben minden körülmények között elismerje a méltóságot, mely a természet rendjében a legelső, amellyel ti. földi teremtőinek tartozik s külső viselkedésével is tanúsítsa azt.
És emeljen bár bennünket a Gondviselés bármily magas polcra, el kell ismernünk, hogy vannak, kik a természet rendje szerint felettünk állnak. Ezek a mi édes szüleink, akik előtt mindig mélyen meghódolunk s akikkel szemben kézcsókkal szoktuk kifejezni szerető tiszteletünket.
A pápáknak, mint Krisztus földi helytartóinak lábcsókkal adóznak a hívek milliói, de ők leszállnak trónjukról, hogy anyjukat megtiszteljék. Így tettek V. Sixtus és XI. Benedek szegény, polgári származású édesanyjukkal szemben. A világi fejedelmek hasonlóképpen cselekszenek. Salamon király hallatlan keleti pompájában fogadja előtte porba hulló népe hódolatát, de nem feledkezik meg arról, hogy mivel tartozik anyjával szemben. Királyi székén ül, midőn egyszer édesanyja, Bethsabé lép a terembe. A király azonnal felkel, édesanyja elé siet s mélyen meghajol előtte. Azután egy másik királyi széket hozat elő, azt jobb felől a saját trónja mellé helyezteti s szülőjét arra ülteti.
Az újkorban is megtörtént, hogy egy anya császári fia trónja elé járult. Letitia asszony volt ez, I. Napóleon édesanyja. A lángeszű zsarnok, aki előtt egész Európa reszketett, aki Krisztus helytartóját, VII. Piust is tanácsadó bíboros főpapjaival együtt rabbilincsbe verte, határtalan gőgjében kezét anyjának csókra nyújtja. Letitia sértett anyai önérzettel utasítja vissza fiának kezét. „De anyám – szól erre e császár – nem vagyok‑e én már most a te uralkodód?” „Igen – feleli Letitia – de én meg a te anyád vagyok és az is maradok!” Napóleon észre tért s maga csókolt kezet anyjának.