a) „Harmadnapra menyegző vala Galilea Kána nevű városában… s elfogyván a bor, mondá Jézus anyja neki: Nincs boruk” (Ján. 2,1). A názáreti szerény viszonyokhoz szoktatott édesanya hamar észrevette, hogy zavarban vannak, s jóságos szíve ösztönözte a közbenjárásra. Mély, bensőséges tisztelettel közeledik szent Fiához, s neki, ki a násznép zavarát s az ő óhaját is egyaránt érti, előadja kérését. Bármi lesz a felelet, az őt nem bánthatja; ismeri Fia szívét s tudja, hogy meghallgattatik. – A szerető, Istenhez tapadó szívek tudják, hogy végre is meghallgattatnak, ha nem így, hát úgy. Jézus is mondja: „Én ugyan tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz engem” (Ján. 11,42), mert bármit kérek, mindig csak a te szent akaratod teljesedéséért könyörgök. Ilyen volt a Szent Szűz. Igy imádkozom majd én is; minden kérésemen kiverődik a vezető gondolat… a te szent akaratod.
b) „Vinum non habent, nincs boruk.” Éltünk lakomája sokszor nagyon szomorú. Sok az étel; nehéz ételek, melyekkel tudomány s politika szolgál, de hiányzik borunk, mely a lelket földerítse s tiszta, nemes életörömmel eltöltse. Anyánk, járj közbe isteni Fiadnál, mutasd be neki szükségünket; mondd bizalommal: nincs boruk. Ő majd gondoskodik rólunk.
c) „Ez volt Jézus csodatételeinek kezdete” (Ján. 2,11). Igazán szerény kezdet; kedves körben kedves ajándék. Mások is hoztak ajándékot a násznépnek, ki ezt, ki azt; Jézus is hozott; az „ő kelyhét” nyujtotta nekik: „calix inebrians”, „praeclarus”. Édes bort, tüzes bort nyújt az Úr Jézus menyegzős lelkünknek; fölhevíti, fölmelegíti szívünket. Ah az első, forró szeretetnek, a mámoros, első buzgalomnak bora édes és világfeledtető. Ezt a drágalátos kelyhet szomjazom én!
d) „Minden ember először jó bort ad, azután azt, ami alábbvaló” (Ján. 2,16). Itt megfordítva van. A lelki élet kezdetén Isten sok vigaszt ad, ami jól esik a könnyen csüggedő, tétovázó léleknek; gyöngeségét számon tartja az Úr, becézi, biztatja; később keményebben fogja s akarja, hogy érzékelhető vigasz nélkül is szolgáljon neki. Ah ez több s ez jobb; ez már erős élet. Semmiben sem teszem függővé az érzékelhető vigaszoktól szolgálatomat. A kötelesség s az Isten-szeretet előírja nekem, hogy mit tegyek, s azt föltétlenül megteszem, hisz nem vigaszomat, de az Isten akaratát keresem.