Gondold át lélekben az Úr Jézus kínszenvedését, főképp mindazt, amit becsületében szenvedett. Mert mi egyéb a káromkodás, mint szörnyű becsületsértés, felségsértés Isten ellen?!
Nem volna‑e vérlázító gazság a koronás királyt, kiben az egész nemzet Istentől fölkent fejedelmét tiszteli, aki még hozzá népéért odaadta szívét, lelkét, egész életét, tulajdon udvara, vagy nyilvános gyülekezet előtt arcul csapni, leköpdösni, kicsúfolni, sárba tiporni s azután az ellenségnek kiszolgáltatni?!
És a káromkodó, amennyiben rajta áll, nem ugyanazt teszi‑e?
És pedig kivel szemben teszi? Nem földi király szenvedi ezt a gyalázatot, hanem a mindenség halhatatlan Ura, Parancsolója.
„Ki hasonló hozzád Uram az erősek között? ki hasonló hozzád s oly dicső a szentségben, oly rettenetes és dicsérendő, oly csodatevő?” (Kiv 15,11)
Mialatt a roppant csillagtábor az ő általa alkotott törvények szerint a legtökéletesebb pontossággal igazodik s mialatt a csillagok fölött a fényes angyali seregek reszketve várják minden utasítását, parancsát – itt lenn a parányi sárgolyón, a mi földünkön, a föld rögétől alig megkülönböztethető ember meri gyalázni, a sárba rántani mindeneknek Urát, Teremtőjét!
Azzal az Üdvözítőjével, Jézusával meri ezt tenni, aki, csakhogy a bűnös nyomorult lelke örök tűzbe ne hulljék, érette kicsiny gyermekké lett, érte vérrel verítékezett, érte kínos kereszthalált halt a gyalázat fáján, a kereszten.
Ezt a Jézust üti arcul, a hitvány szolgával, ezt a Jézust öltözteti gúnyruhába Herodessel, ostorozza, tiporja sárba, a durva katonákkal. Igaz, hogy csak nyelvével teszi ezt, de a gonoszságon ez mit sem változtat.
Porto Mauritióról nevezett Szent Lénárd, a nagy misszionárius beszélte el, hogy egyik korcsmából duhaj mulatozók zaja hallatszott. Csak úgy dőlt ajkukról a káromkodó, szitkolódó s fajtalan beszéd. Ugyanekkor egyik általmenő a korcsma közelében az utca piszkos árkában feltűnően szép s nemes külsejű férfiút talál, aki azonban szörnyű módon össze van rugdalva s a rajta ejtett számos sebtől vérzik. Nyögdécselve panaszolja, hogy a szomszédos korcsmában mulatozók bántak el vele ily kegyetlenül. Erre emberünk fölháborodva rohan a mulatozók közé s számon kéri tőlük ezt a gyalázatos gonosztettet. Ezek előbb bámulnak, majd méltatlankodva utasítják vissza a vádat. „Hol van? hadd lássuk azt a hazug embert, ki ilyet mer szemünkre hányni?!” Odamennek tehát az árokhoz és akit ott találnak, nem ember az többé… átváltozott meghatóan szép feszületté …
Csakugyan, nem állítja‑e maga Szent Pál is, hogy a halálos bűnnel s így főképpen a káromkodással az Úr Jézust újra megfeszítjük?! Igen! a te nyelved az a kalapács, mely Őt újra a keresztre szegzi s a lándzsa, mely oldalát újra általszúrja.
Halálos ellenségeddel sem szabadna ilyesmit tenned s te a legnagyobb jótevőddel teszed azt, azzal ki téged fájdalmak között Isten gyermekévé szült, testével, vérével, mintegy emlőjén fölnevelt, s mint tékozló fiút annyiszor keblére visszafogadott!
Mikor Szent Polikarpot (†167) halállal fenyegették, ha nem káromolja Krisztust, azt felelé: Már 86 éve szolgálok neki és még soha semmi rosszat sem tett nekem; az én Uramat, királyomat, ugyan hogyan is káromolhatnám én?
És vajon ellened mit tett, mit vétett az az Isten! Hiszen léted, életed az ő csupa jótéteménye; maga az a nyelv is, mellyel őt szidod, amelyet még csak megmozdítani sem tudnál, ha nem ő adná ehhez a mozgató erőt, az ő ajándéka.
Káromolod őt szentséges Színe előtt, tulajdon füle hallatára, az angyalok és szentek fenséges udvarának jelenlétében, a sátán s az egész pokolnak tapsára s gúnykacajára!
Valóban a legnagyobb csodák egyike, mely a földön valaha végbement, hogy az ily vakmerő arcátlan embert nem sújtja nyomban agyon az Isten mennyköve, nem nyeli el azonnal a föld, nem temeti el hirtelen a pokol.