Összegezünk még ehelyütt néhány egyházi törvényt, melyek katolikus közönségünket némiképpen érdekelhetik.
Az ünnepélyes keresztségnek, miként imént említettük, kétféle szertartása van: egyik a felnőttek, másik a kisdedek keresztelésénél van alkalmazásban.
A megyéspüspök fontos okokból megengedheti, hogy a felnőtt keresztelésénél is a kisdedek keresztelési szertartását használják. (755. k.)
Ha a szükség-keresztséget világi egyén szolgáltatja ki, csakis a lényeges teendőt végezheti, ti. a vízzel való leöntést az előírt szavak kíséretében. (759. k.) Az így elmaradt szertartásokat később – hacsak lehet – a pap a templomban pótolja. (759. k.)
Kivételt alkotnak a felnőtt megtérő eretnekek, kiknél az elmaradt szertartásokat még akkor sem kell pótolni, ha feltételesen újra megkereszteljük őket. (759. k.)
Vegyes szertartású katolikus hívek gyermekeit az apa szertartása szerint kell megkeresztelni. Ezt hazánkban az 1814. október 4-iki királyi rendelet is így írja elő. Ha azonban valakit rászedve vagy végszükség esetén idegen szertartású pap keresztelt meg: ezzel az illető még nem lett annak a szertartásnak híve. (98. k.) Ha a vegyes szertartású szülők közül csak az egyik katolikus, a gyermek feltétlenül a katolikus szertartás szerint keresztelendő meg. (756. k.)
* * *
A megkereszteltnek nevét s egyéb személyi adatait be kell jegyezni a plébániai egyházi anyakönyvbe. (470. k.) Ez a fontos egyházi törvény a polgári anyakönyvelés behozatalával sem veszített jelentőségéből. Csupán a keresztelőlevél (nem pedig a polgári anyakönyvi kivonat) igazolhatja hitelesen, hogy mi keresztények vagyunk; azért ezt az Egyház számos esetben, nevezetesen a házasulandóktól, továbbá a papi pályára vagy szerzetbe lépőktől méltán megköveteli.