a) A keresztelendő fogadása. A keresztapát, anyát, karján a kisdeddel az Egyház szolgája, a pap, a templom tornácában vagy a sekrestyében fogadja. „Akik még nem szentelték magukat Krisztusnak – mondja ez ügyben Borromei Szent Károly – nem méltók, hogy a hívek módjára az Úr házába lépjenek.” Csak a keresztség nyitja meg számukra a templom, az Anyaszentegyház s a mennyország kapuit.
b) A pap megkérdi a keresztelendő nevét. Ősi szokás az újjászületés alkalmával a névadományozása. Ez lesz az illetőnek keresztneve. Ennek választása a szülőknek, illetőleg a felnőtt keresztelendőnek joga. Keresztnévnek mindig valamely szentnek nevét válasszuk, aki a megkereszteltnek különös mennyei pártfogója lesz. Ha mégis pogány nevet választanánk, csatoljuk ehhez egyik szentnek nevét is.
c) A keresztelendőhöz intézett kérdések s oktatás. „Mit kívánsz az Anyaszentegyháztól?” veti fel a keresztelő pap a kérdést. „Hitet” feleli a megkeresztelendő keresztszülője ajka által. „És mit ad neked a hit?” kérdi tovább a pap. „Örök életet” válaszolja a keresztszülő a gyermek nevében. „Ha tehát az örök életre be akarsz menni – jelenti ki erre a pap ünnepélyesen –, tartsd meg a parancsokat: Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből és felebarátodat, mint tennenmagadat.”
E szavakkal tömören megjelöli az Egyház – mondhatnék – az egész kereszténység lényegét. A hit, ha tevékeny szeretettel párosul, megadja az örök élet reményét s megszerzi annak leglényegesebb feltételét: a megigazulást.
Majd háromszoros felszólítás következik az Egyházat képviselő pap részéről: „Ellene mondasz‑e az ördögnek? És minden pompáinak? és minden cselekedeteinek?” A megkeresztelendő mindannyiszor azt feleli: „Ellene”. Ez az ellenmondás ősi szokás, melyet Tertullián s Szent Vazul már az apostoloktól származtatnak. A keresztény tehát szakítani tartozik az ördöggel s annak minden cselekedetével, nevezetesen a világgal, melynek a sátán a fejedelme s melyet Szent Jánosnál jobban soha senki meg nem határozott: „Minden, ami a világon vagyon – mondja az apostol –, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége”. (1Jn 2,16) Le kell mondania az ördög pompájáról, amely alatt az ősi Egyház főleg azokat a színjátékokat s fényes körmeneteket értette, amelyeket a pogányok a bálványok tiszteletére tartottak s amelyek rendszerint a legundokabb szemérmetlenségekkel voltak kapcsolatosak. Mondanunk szinte felesleges, hogy ez az ellenmondás ma sem elavult ceremónia. A világ végéig megmarad mélységes értelme s jelentősége.
Erre a keresztelendő a pap felszólítására leteszi a hitvallást Egyházunk legfőbb igazságaira, mit az mindenkor megkövetelt olyanoktól, kik tőle a keresztvizet kérték.
Már Filep diakónus a keresztség után kívánkozó szerecsen kincstáros elé feltételül szabja: „Ha hiszesz teljes szívedből, szabad. És amaz felelvén monda: Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten fia. És megállítá a szekeret és leszállának mindketten a vízbe, Filep és a főtiszt, és megkeresztelé őt”. (ApCsel 8,37.38)
d) Ezután a pap háromszor gyengén ráfúj a megkeresztelendő arcára, miközben így szól: „Menj ki tőle, tisztátalan lélek és adj helyet a Szentléleknek”. Ez a háromszoros ráfúvás jelzi a sátán kiűzését s a Szentlélek közlését, mit a szent keresztség eszközöl.
e) A keresztjellel való megjelölés. Most a pap a keresztelendő homlokát s mellét kereszttel jelöli meg e szavak kíséretében: „Fogadd a kereszt jelét homlokodon s szíveden, fogadd hívő lélekkel a mennyei parancsokat s úgy viseld magad, hogy Isten temploma lehess ezentúl”.
A homloknak kereszttel való megjelölése a hit bátor megvallására figyelmezteti a keresztelendőt, a mellre vont kereszt pedig arra inti, hogy hite szerint éljen s ilymódon egykor eljusson az újjászületés dicsőségébe, miként ezt a nyomban rákövetkező ima szépen kifejezi.
f) Ezután a pap imádság közben jobbját a keresztelendő fejére teszi, jelezve ezzel az Egyháznak reája kiterjedő oltalmát.
g) Erre a só megáldása s megízleltetése következik, mi e szavak kíséretében történik: „Vedd a bölcsesség savát, hogy elnyerd az örök életet. Amen”.
A só ugyanis az ételeket megóvja a rothadástól s ízletessé teszi azokat. Ezáltal a természetfeletti bölcsességnek találó jelképe.
h) Majd végbemegy az ünnepélyes exorcizmus (ördögűzés). Ez távolról sem jelenti azt, mintha az Egyház a keresztelendőben ördögtől megszállottat látna. Azonban az ember az áteredő bűn folytán bizonyos értelemben a gonosz lélek hatalma alatt van. Ezt akarja az exorcizmus megtörni. Az exorcizmus kiegészítője a homlokra vont keresztjel, amelyet az Egyház mintegy védőszerül ad a sátán támadásai ellen, továbbá a kézfeltétel, mely alatt a keresztelő Istent arra kéri, adjon a megkeresztelendőnek előmenetelt a keresztény hitben és életben, adjon lelkének világosságot, szívének tisztaságot s megszentelődést.
A római szertartáskönyv szerint ezután nyomban a templomba való bevezetés következik. Az esztergomi szertartáskönyv azonban itt még közbeiktatja az evangéliumnak egyik rövid, kedves szövegét, mely visszatükrözi az isteni Mesternek a gyermekek iránt tanúsított gyengéd szeretetét.
i) A pap ugyanis felolvassa Szent Máté evangéliumának 19-ik részéből a 13–15. versét, amelyben el van mondva, mint hozzák az anyák Jézushoz kisdedeiket, mint áldja meg őket az Úr, kijelentve, hogy „ilyeneké a mennyeknek országa”.
Erre nyomban a keresztelő elmondatja a keresztelendő nevében a Miatyánkot, Üdvözlégyet s a Hiszekegyet. A római szertartáskönyv szerint ez már a templombamenet közben történik.
Az őskeresztény időkben előbb a Hiszekegyet s csupán utána a Miatyánkot mondották el. A cél ugyanis itt nem az ima, hanem az oktatás a hitre s az imádságra. Azért is előzi meg a Hiszekegy a Miatyánkot. Előbb kell ugyanis ismernünk a hitigazságokat s csak aztán lehet szó Istennek tetsző imádságról.
Az esztergomi szertartáskönyv szerint ugyancsak még a sekrestyében (a római szokás szerint pedig már a templomban) megy végbe:
f) „a megnyitás titka”, miként ezt már Szent Ambrus nevezi.
A pap ugyanis – az Üdvözítő egyik csodájára emlékeztetve – nyálához kevés hamut elegyít, „sarat csinál”. Ezzel megérinti a keresztelendő füleit e szavakkal: „Efeta, vagyis nyíljál meg”, majd az orrát, szólván: „Kellemes illatra”. S aztán hozzáteszi: „Te pedig fuss el, sátán, mert elközelített Isten országa”.
A külső érzékeknek ez a megszentelése azt célozza, hogy a megkeresztelendő lelki hallása és ízlése fogékonnyá váljék az isteni dolgok megismerésére s hívő elfogadására.
h) A templomba való bevezetés. Most a pap stóláját a kisdedre fekteti, így szólítva meg őt: „Isten templomába lépj be, hogy részed legyen Krisztussal az örök életben”.
Ezzel aztán a keresztszülők a kisdeddel a pap nyomában a keresztkúthoz vonulnak.