A szükségbeli keresztséget bármikor és bárhol ki lehet szolgáltatni. (771. k.) Az ünnepélyes keresztelés mindennap végezhető. Szép s illő volna s az ősi Egyház gyakorlatának megfelelő, hogy a felnőttek megkeresztelése – főleg a püspöki s érseki székesegyházakban – nagyszombaton vagy pünkösd vigíliáján menne végbe. (772. k.)
Az ünnepélyes keresztelés helye a keresztkút, amelyet az Egyház rendesen a plébániatemplomban vagy rendkívüli esetekben egyéb templomban vagy nyilvános kápolnában állít fel.
A magánházaknál való ünnepélyes keresztelést az Egyház nagyon ellenzi. Csupán a püspök, rendkívüli esetekben, jogos és ésszerű okból, belátása és lelkiismerete szerint engedheti azt meg. (776. k.)
A hittől áthatott középkor a baptisztériumokat, keresztelő kápolnákat a lehető legnagyobb művészettel emelte, márványoszlopokkal, lépcsőkkel s freskókkal ékesítette. Illő s méltó volna, hogy ma is legalább a keresztkút ne valami ócska bútordarab legyen, hanem értékes márványból, ércből készüljön s oly díszes legyen, aminő csak tehetségünktől s buzgóságunktól telik. Hiszen a tabernákulumon kívül alig van egyéb, ami kegyeletünket inkább megérdemlené, mint a keresztkút.
Jegyzet. Igen jellemző a Református Dogmatikának álláspontja a keresztelés idejét s helyét illetőleg. Szóról-szóra közöljük, még a nyomtatás módját is utánozva: „Mikor kell keresztelni? A gyülekezeti (templomi) istentisztelet alkalmával … Egyik-másik gyülekezetünkben még megvan ez a „jó szokás”, pl. Komáromban vasárnap keresztelnek. Kivétel csak akkor fordul elő, ha a római katolikus bába hatása alatt (a pápás szükségkeresztség!) beteg csecsemőket hoznak keresztelni akkor, ha nincs istentisztelet”. (Heyns–Galambos: Ref. Dogmatika 1925.)
A gyakorlat megvilágítja a tant. A keresztség tehát – a protestáns felfogás szerint – a halálveszélyben forgó, esetleg elhalálozó gyermeknek vagy nem szükséges, vagy úgy sem használ, tehát voltaképpen felesleges.