„És minekutána eltelt a nyolcadnap, hogy körülmetéltessék a gyermek” (Luk. 2,21).
a) Jézus szent vérének első serkenése. Vérével festi az újév hajnalát; vérével kíván le rá áldást. Kezd fakadni; a Szent Szűz nézi, nézi pergő drágagyöngyeit, mennyországoknak, lelkeknek termékenyítő harmatát. Mennyi áhitat e tekintetben, mennyi édes rajongás ez arcon! Ez a vér – suttogta a Szent Szűz – titka, nyitja az én szeplőtlenségemnek is… ez a szent, szent, szent vér! Az Ő lelke van e vérben, „anima in sanguine”; e vérben van az ő piros, szerető lelke, benne van az ő tündöklő, lángoló lelke; e vérben van a világot fölébresztő energia! Igy nézek én is a kehelyre szentmise közben; az ő vére, az ő vére – mondogatom – az ő lelke és ereje, s az mind az enyém.
b) E vérontásban hódol meg a gyermek Jézus először a törvényeknek: véres, fájó hódolat. De a törvény, mely nagyságunk s hatalmunk útja, természetesen áldozatot kíván testben, vérben. Fáj sokszor valami, amit meg kell tennem, s meg akarom tenni szívesen. Hallom az Isten szózatát: „Vis spiritum?” „Da sanguinem”. Akarsz lelket? adj vért, s ne kiméld!
c) A körülmetélés jelezte a lélek fegyelmezését; szívünkben kell körülmetélkednünk. Mint ahogy metélik a követ, és oltár – a márványt, és Madonna lesz belőle. Tele vagyunk durvasággal, darabossággal, érdességgel, alaktalansággal; törni, faragni, cizelálni kell a lelket, hogy szép kehely váljék belőle. – Főleg pedig engesztelésből a multért is kell magamat fegyelmeznem s úgy tennem, mint Heredia bűnbánó vésnöke: halálomban is kell még lelkemen, mint arany szentségtartón dolgoznom!