Szánalomraméltó azonban a világból kimúló kisdedek helyzete, kik vágykeresztségre még képtelenek s víz- vagy vérkeresztségben pedig nem részesülhetnek. Sorsukat illetőleg hallgat az isteni kinyilatkoztatás. Krisztus Urunk igéi szerint ugyan kétségtelen, hogy Isten színe látására el nem juthatnak s így bizonyos értelemben elkárhoznak, de viszont a tüzes pokolba sem juthatnak, mint amely a személyes bűnök méltó büntetése. „Sem el nem juthatnak az örök dicsőségbe – mondja Nazianzi Szent Gergely –, sem büntetésre nem ítéli őket az igazságos bíró, minthogy, ha nincsenek is megkeresztelve, de személyes gonoszságban sem bűnösök.” Aquinói Szent Tamás bölcs tanítása szerint, melyet az Egyház is helyesel, Isten helyet készített tehát számukra, ahol nem élvezik ugyan Isten színelátásának kimondhatatlan örömeit, de mégis bizonyos természetes boldogságot élveznek, amely a létet számukra kívánatossá teszi. Ez a boldogság azonban az üdvösséggel össze sem hasonlítható. Legfeljebb olyan, mint a pislogó mécses a tündöklő déli naphoz képest. Innen van a jó szülők szorgos gondja, hogy gyermekeik, kiknek élete főleg kezdetben oly törékeny, a szent keresztségben mielőbb részesüljenek. A hithirdetőknek is egyik legfőbb vigasza, hogy a kitett, elhagyott, haldokló pogány gyermekeket megkeresztelve, őket – nem ritkán még az utolsó pillanatokban – a mennyország számára megmenthetik. A szent Gyermekség nagyszerű műve éppen ezt az apostoli munkát törekszik filléreivel támogatni s pedig a legszebb sikerrel.