Krisztust várták régen, kívánták megtestesülését, s Krisztust várjuk mi is, kívánjuk lelkünkben való kialakulását; azonkívül várjuk eljövetelét a világ végén.
a) A régi adventben Krisztust várták testben. A megtestesülés a legkegyelmesebb, a legnagyobb tény, nagy középpont a történelemben; az Isten végtelen jótéteménye. Előtte megfagytak a szívek, hideg volt; elborultak a lelkek, sötét volt; fölemelte koronás fejét a bűn. Sikerült eltemetkezni éjbe, fagyba. Ez éjben dörgött a próféták szava s élesztette a jobb reményt. A sötét éj s az éjben virrasztó remény jellemzi az első adventet. A nyomorúság mértéke betelt; a hajnal pirkadt, s megjött ő, kit a lelkek vártak. Ó végtelenül elnyujtott, szent prófétai remény, te isteni erény, mely a nyomorúságban várod a boldogságot s gyöngeségben álmodol erőről, szálld meg lelkemet; hadd reméljek erősen, lelkesen; gyöngeségem, nyomorom dacára bízom, hogy győzök. Advent van bennem is; édes, erős, szent remény. Reményben van erőm, meg nem fogyatkozhatom.
b) A mostani advent is Krisztust várja, megérkeztét s kialakulását lelkünkben, azután várja a világ végén való Úrjövetet. Ez utóbbit hiszem, az előbbin dolgozom. Ez az én legfontosabb adventem. Ezt az én adventemet is éj, fagy, halál árnya előzte meg; ebben is mély álom s hosszú éj van, de keltegető, ébresztő szózat is hallatszik. A régi advent elmult; a mostani advent folytonos, s minden egyes lélekben ismétlődik. A lélek alszik… téved… dermed; föl kell ébresztenünk. Némely lelket elfojtott a test; él benne az állat, alszik az ember. Mást elborított a káprázat, eltelt magával; él benne az öntelt ember, alszik az isteni ember. Minden ember többé-kevésbbé szomnambul az isteni világban; él, jár, de inkább csak alvajáró; le van borítva öntudata öntudatlansággal, elfogultsággal, gyöngeséggel, s az isteni élet kő- és jégkérgeken iparkodik áttörni. Bennem is mennyi egyoldalúság, hiba, hiány, kis-kaliber, idegesség, ellenszenv, – mennyi pára, árny és homály, – mennyi kitaposott útja az öntudatlan indulatjárásnak. Éjben állok valamikép; lelkiismeretem s isteni sugallatok mind megannyi prófétai szó; ébresztgetnek, fölráznak, iparkodnak fölszabadítani a káprázattól. Illumina oculos meos…! Látni akarok, látni önmagamat. Tisztulni akarok s alakulni. Minek járjam én az ösztön, az önszeretet, az impulzusok, a reakciók méltatlan marhacsapásait? Kérem az Istent, hogy fölvilágosítson; magamra reflektálok s összehasonlítom magamat másokkal, a jobbakkal, nemesebbekkel; tanulni akarok tőlük valamit, ami megtetszik rajtuk. Félre a lelki szomnambulizmussal; abnormális tünet az, betegség s gyengeség! Aki hibáit látni kezdi, az már ébredez, s aki erős kézzel fog azok megjavításához, az már bele is állt az Isten napszámába.