„Fakassz forrást híveid számára”
„Ha az igazság útján járunk, elvetünk magunktól minden gonoszságot, fösvénységet, pártoskodást, álnokságot és csalást!” (Római Szent Kelemen a korintusiakhoz írt leveléből)
A régi írások arról szólnak, hogy Kelemen előkelő római családból származott. Szülei elszakadtak egymástól, s a család, amelyben még egy ikerpár született, teljesen szétszóródott. Kelemen már felnőtt, amikor elindult, hogy megkeresse övéit, de közben a bölcsességet kereste, mert kora gyermekkorától fogva foglalkoztatták az élet értelmének kérdései. Végül elérkezett a keresztényekhez, találkozott Szent Péter apostollal, és csatlakozott hozzá missziós útjain. A történet azzal végződik, hogy Kelemen Péter utódja lett.
Iréneusz és Szent Jeromos szerint Kelemen Szent Péter harmadik utóda volt Rómában. Mégpedig úgy, hogy maga Szent Péter rendelte utódjául, de ő a békesség kedvéért Linus javára lemondott. Egy 4. századi írás Római Szent Kelement Domitianus császár unokaöccsével, Flavius Titus Clemensszel azonosíti, aki konzuli méltóságot is viselt.
A 4. századból való másik irat arról beszél, hogy Szent Klemen azonos Pál apostol Filippiekhez írt levelében szereplő Kelemennel. Azt írja róla, hogy „vele együtt küzdött az evangéliumért s ezért neve benne van az élet könyvében”(vö.Fil 4,3).
Ennek értelmében Szent Kelemen nemcsak Szent Péter utóda, hanem Szent Pál tanítványa és munkatársa is lett volna. Origenész Kelement zsidókereszténynek mondta. A korintusiakhoz írt levél elárulja, hogy Kelemen kitűnően ismerte az Ószövetséget, sokszor idézi is. Nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy ismerhette Szent Pétert és Szent Pált; valószínűleg 92‒101 között volt Róma püspöke.
Római Szent Kelemen alakját valóságos Kelemen-irodalom fonta körül az ókeresztény korban, de a neve alatt fennmaradt írások közül csak egy tekinthető hitelesnek: a Levél a korintusiakhoz. Ez abból az alkalomból íródott, hogy 96 körül a korintusiak egy része föllázadt a presbiterek ellen, néhányat elmozdítottak tisztségükből, és újakat iktattak be helyettük. A levél írója nem nevezi meg magát, de olyan valaki, aki a római egyház nevében fordul a korintusi egyházhoz: ,,Isten Rómában lakó egyháza Isten Korintusban lakó egyházának…”
Kelemen szerzőségét nemcsak a 4. században író Euszébiosz tanúsítja, hanem már a 2. században is az ő levelének tartották. A korintusi püspök, Dionüsziosz 170 körül ezt írta Szótér pápának: ,,Ma ültük meg az Úr szent napját, ezen fölolvastuk leveledet, amelyet időnként továbbra is föl fogunk olvasni épülésünkre, ahogyan Kelemen hozzánk írt levelét is fölolvastuk.” A korintusiak tehát a szentmise keretében olvasták föl mind Kelemen, mind Szótér pápa levelét, ahogyan az apostolok leveleit volt szokás. A Kelemen által írt levél így került be az apostoli levélgyűjteménybe, s később innen másolták át a szentírási kéziratokba. Ezért hosszú időn át sugalmazott írásnak tekintették.
Kelemen vértanúságával foglalkozó irat, a Passio Sancti Clementis szerint, – amelyet a 4. században írtak -, Traianus császár a Krím-félszigetre száműzte, ahol sok kereszténnyel együtt márványbányában dolgozott, Kétezer keresztény sínylődött ott, akik hozzá hasonlóan kényszermunkára voltak ítélve. Amikor panaszkodtak, hogy nagyon messzire kell vízért járniuk, Kelemen a többiekkel együtt vízért kezdett imádkozni. S íme, meglátott egy bárányt, amint a lábával kapart egy helyen. Kelemen odament, és a megjelölt helyen szerszámát belevágta a földbe. Olyan bővízű forrás fakadt, hogy patakként folyt tovább. A környék lakói úgy megrendültek az eseménytől, hogy megkeresztelkedtek. Amikor ez a császár tudomására jutott, elrendelte, hogy kössenek követ Kelemen nyakába és fojtsák a tengerbe.
Miután Kelemen vértanú lett, a legenda szerint a tenger több mérföldre visszahúzódott, hogy a hívek a holttestét kivihessék a szárazra. A hullámok, mint márvány mauzóleum vették körül a szent testét.
Rómában hamarosan kialakult a tiszteletét őrző hely is. Egy ősi háztemplomot neveztek el róla. A középkor elején hazatértek Kelemen ereklyéi is: Cirill és Metód, akiket a bizánci császár 860-ban a Krím-félszigetre küldött misszióba, Kerszonban megtalálták a vértanú csontjainak maradványait, amelyet később magukkal vittek Rómába. A már meglévő bazilika fogadta be ereklyéit, és így Szentünk sír-templomává lett. A bazilika mai altemplomában a középkori freskók beszélik el a szent pápa történetét, ahogy a hagyományban megformálódott.
A 4. században Szent Kelemen pápa nevét a szentmise római kánonjába is fölvették. Ettől kezdve az irodalom, az egyházi művészet és a liturgia együtt magasztalta a vértanú pápát. Mégpedig nem ok nélkül, mert – ahogy ránk maradt leveléből értesülünk ‒ komolyan törődött a liturgikus előírásokkal, és az istentiszteletek megfontolt végzésével is.
Rómában, közel a Kolosszeumhoz, mely a kereszténység első három századában annyi vértanúnak látta harcát és győzelmét, egy csöndes utcában van egy régi templom. Róma 400 temploma közül ezen lehet legjobban meglátni, milyen volt nyugaton az első keresztény templom, az ún. őskeresztény bazilika. A jövevényt egy pitvar fogadja, középen nagy szenteltvíz-medence. Itt le kellett mosni az út porát és vele a világias gondokat és gondolatokat. Amint így megtisztulva belépett a hívő, tekintetét és lelkét a hosszú oszlopsorok egyenest a templom főhelyére vonták, a szent titkok felé emelkedett helyen (tribuna) áll a vértanú sírja (confessio) fölött az asztalszerú oltár (mensa), az újszövetség áldozatának helye; mögötte a püspök tanítószéke (cathedra), körötte a papság helye (presbyterium); előtte, néhány lépcsővel lejjebb a kórus, az énekesek és alsópapság számára, a két emelvénnyel (ambo): a jobboldali a szentlecke, a baloldali díszesebb, a díszes húsvéti gyertyatartóval az evangélium olvasása számára.
A katolikus kegyelet úgy tudta századokon keresztül, hogy ez a jeles bazilika régesrégen, a 4. században, I. Szent Kelemen pápa tiszteletére emelkedett, aki Szent Péter harmadik utódja volt (az első Linus, a második Anaklét) és 92-101 között ült Szent Péter székén. Sőt úgy tudták, hogy Szent Kelemen háza fölött épült, ama kápolna fölött, hol az üldözések alatt sokszor titkon istentiszteletre gyűltek a keresztények.
Szent Jeromos Rómában időzésekor járt benne (392), Zozimus pápa 417-ben benne tartotta azt a zsinatot, mely elítélte Pelágius eretnekségét, Nagy Szent Gergely benne prédikált. Újból fényes napok virradtak reá, mikor Ciril és Metód (júl. 7) első római útjuk alkalmával elhozták Szent Kelemen ereklyéit; sőt maga Ciril is odatemetkezett. II. Paszkál pápa 1100 körül a kopott régi templomot restauráltatta.
Ezt így tudták a múlt század közepéig. Ekkor javító munka közben a templom pitvarában váratlanul régi falakra bukkantak. Tovább ástak és nemsokára nagy meglepetésre egy betemetett földalatti bazilikát szabadítottak föl, jóval nagyobbat és fölségesebbet a földfölöttinél, melyről csakhamar kitűnt, hogy ez az a templom, melyben Szent Jeromos, Gergely, Ciril járt. A 11. század vége felé IV. Henrik harcaiban Giszkard Róbert azt a városrészt földúlta, s II. Paszkál jobbnak látta a régi bazilikát betemetni és hasonló újat építeni föléje.
A törmeléktől megtisztított alsó templom falairól ősrégi mozaikképek tűntek elő. Az egyik egy szép legendát örökít meg Szent Kelemen életéből. Az első századvégi kisded római hívő községhez tartozott Teodóra, Szizinniusnak, Nerva császár barátjának felesége. Szizinnius egyszer gonosz szándékkal belopódzott a keresztény gyülekezetbe, éppen mikor a szent titkok ünneplése kezdődött. Isten büntetésből megfosztotta látásától és hallásától.
Kelemen Teodóra kérésére meggyógyította. Most Szizinnius mint varázslót el akarta fogatni Kelement. Isten azonban elvette neki és szolgáinak az eszét, tégy hogy egy kőoszlopot kötöztek meg és hurcoltak el – abban a hiszemben, hogy Kelement viszik.
A pápa ebből is kigyógyította, Teodóra pedig kiimádkozta számára a hit kegyelmét; amint írva van: „A hitetlen férj megszenteltetik a hívő asszony által” (1Kor. 7,14).
A kép fogadalmi tárgy, rajta még az írás: „Én Beno de Rapiza, feleségemmel, Máriával együtt festettem ezt a képet Isten és Szent Kelemen szeretetéből”.
Egy másik kép azt ábrázolja, hogyan szabadult meg csodálatos módon egy kis gyermek Szerit Kelemen közbenjárására. A hagyomány azt tartotta már a 4. század végén, hogy Szizinniusnak és házanépének megtérése felbőszítette Traján császárt. Kelement elfogták s miután hiába akarták hittagadásra kényszeríteni, Kerzonézusba (Gallipoli félsziget a Fekete tengeren) száműzték, rabmunkára a márványbányákba.
A bányászoknak itt igen rosszul ment a soruk. Főkínjuk az volt, hogy a vizet hat mérföldről a vállukon kellett hordaniok. Kelemen csodálatos módon bőséges forrást fakasztott nekik: Egy bárányt látott, mely lábával megmutatta a helyet, ahol ásni kellett.
Erre a csodára tömegesen megtért a vidék népe. Nemsokára 75 templom emelkedett, és 300 mérföld körzetben hírmondó sem maradt a pogányságból. Traján erre újabb üldözést rendelt, melynek folyamán Kelemennek vasmacskát kötöttek a nyakába és úgy dobták a tengerbe: ne találhassák meg és ne tisztelhessék még a holttestét se a keresztények.
A hívők buzgó imájára azonban a tenger három mérföldet hátrált, és íme, láthatóvá lett egy gyönyörű márvány mauzóleum, benne a vértanú pápa holtteste. A keresztények nem vihették el a drága ereklyét. Ebben megakadályozták a császár emberei. De felsőbb ígéretet kaptak, hogy a szentnek halála napján a tenger mindig hátrál majd, és a sír hozzáférhető lesz kegyeletüknek.
Egy ilyen alkalommal – s ezt ábrázolja a földalatti San Clemente régi mozaikja – egy anya ottfelejtette gyermekét. A következő évfordulókor épségben megtalálta. Ezt a képet is Rapiza készítette „Szent Kelemen iránti szeretetből és lelkének üdvösségéért”.
Így övezte gyermekded kegyeletével és tiszteletével a szent pápát a római nép, mely egyik első nagy templomát emelte tiszteletére, nyomban azután, hogy a katakombákból napfényre jöhetett. S buzgón így fonta-szőtte jámbor képzeletének virágfüzéreit alakja köré. Sőt még tovább ment. Szinte regénybe illő módon azt beszélte, hogy a császári családból való volt, Palesztinában egyenest Szent Péter térítette meg s vitte magával azokra az utakra, melyekben állítólag Simon mágust ismételten csodálatosan megszégyenítette. Közben megint csodálatos módon megtalálja és fölismeri elveszett hozzátartozóit.
Mindez későbbi századok jámbor elképzelése; de miként a fényes nagy templom és képei, hangos bizonyság, mennyire élt Kelemen emléke és szelleme a hívők között, és milyen nagy embernek kellett lennie Isten országában.
S valóban! Miközben az eredeti Szent Kelemen templomot föltárták, találtak egy lejáratot, mely még lejjebb visz. Itt vízből szabadítottak ki három helységet – az egyikben a perzsa Mitra bálványisten oltára állott. A tudósok úgy gondolják, hogy ez lehetett a ház, melyben Kelemen pápa lakott, s ahová misére gyűltek az üldözött keresztények.
A pápa számkivetése után a pogányok vették birtokba, és az akkor nagyon kelendő Mitra-tisztelet helyévé avatták. Bármint van, bizonyos, hogy ezek a falak a római köztársaság korában épültek és Szent Kelemen idejében már régen állottak.
Így tud Rómában az emlékezés és az ásó a jelen fonalán, törmeléken és legendákon keresztül leereszkedni abba a rétegbe, mely a szent kereszténység történeti gyökereit fogadta be és ápolta. S így rátalálunk Szent Kelemennél is arra a történeti valóságra, melynek gránitoszlopát aztán körülfonták a jámbor képzelet színes koszorúi és girlandjai.
Bizonyos, hogy Kelemen személyesen ismerte még Szent Pétert és Pált, sőt Pálnak Macedónia megtérítésében munkatársa is volt (lásd Fil. 4,3). Bizonyos továbbá, hogy 92-101 közt mint Szent Péter harmadik utóda kormányozta az Egyházat. Ennek a kormányzó tevékenységének egy fölséges emléket állított ő maga, és ez az emlék a maga hitelességében és teljességében ránk maradt, mint a San Clemente alapfalai. Ez a Korintusiakhoz írt levele.
A korintusi keresztényeknek jó hírük volt, különösen testvéri áldozatkészségük miatt. De már Szent Pál kénytelen volt megfeddeni őket, hogy „féltékenység és versengése van köztük, hogy nagyon is „emberi módon” járnak (1Kor. 3,3).
A 90-es évek elején megint ilyen „versengések” dúlták ezt a régi apostoli egyházat. Néhány izgága fiatal „testvér” pártot ütött az öregek és az elöljárók ellen s elűzte őket.
Megtudta ezt a római egyház, és Kelemen anélkül, hogy erre fölszólították volna, pusztán apostoli felelőssége tudatában, teljes tekintéllyel ír nekik:
„Az apostolok is tudták a mi Urunk Jézus Krisztustól, hogy viszálykodás támad majd a püspöki méltóság körül. Ezért ők maguk iktatták be az elöljárókat, és meghagyták nekik, hogy ha elszenderülnek az Úrban, más kipróbált férfiak vegyék át tisztüket. Már most letenni szent hivatalukból azokat, kiket ők vagy megbízottaik beiktattak, kik Krisztus pásztori tisztét alázatban, feddhetetlenül, önzetlenül kezelték, kik huzamos időn át mindenkitől jó bizonyítványt kaptak ez nézetünk szerint igazságtalanság.
Nem is lesz az csekély bűn a számunkra, ha olyan férfiakat, kik feddhetetlenül és szent lelkülettel mutatták be áldozatukat, elűzünk püspökségükből … Gyalázat az, Szeretteim, nagy gyalázat és szégyen a Krisztus szerinti életmódra, ha azt kell hallani, hogy Korintusnak ősi, szilárdalapú egyháza egy-két ember miatt föllázad presbiterei ellen … Sürgősen meg akarjuk tehát szüntetni ezt a visszásságot!”
S milyen finom tapintattal fog neki a visszásság megszüntetésének:
„Térdre ereszkedünk az Úr előtt és könnyek közt kérleljük, hogy kegyelemben engesztelődjék ki velünk és tereljen vissza bennünket a kölcsönös testvéri szeretet fölséges szent útjára… Ki tudja leírni Isten szeretetének kötelékét? Ki képes ecsetelni fölséges szépségét? Leírhatatlan az a magasság, ahová fölvisz. A szeretet összeköt Istennel, befödi a bűnök sokaságát; a szeretet elvisel mindent, mindenben hosszútűrő; nincs semmi közönséges a szeretetben, semmi kevélység. A szeretet nem ismer megoszlást, nem lázad föl, a szeretet mindent egyetértésben tesz … Könyörögjünk tehát Isten irgalmához, hogy a szeretetben találkozzunk, menten a pártoskodástól, menten a gáncstól …”
Így beszél Szent Péter utódja, Krisztus helytartója, a „szeretetszövetség elöljárója” már az első században, néhány évvel Szent Péter halála után.
Most már értjük, miért volt Szent Kelemennek oly egyetemes és nagy tisztelete az egész Egyházban, s miért nem halványította el emléket a századok súlya. Leveléből az első ünnepélyes pápai szó szólott a kortársakhoz, és az hangzik töretlen erővel, tekintéllyel és krisztusi szeretettel végig a századokon.
Örök pásztorunk, mindenható Isten, jóságosan tekints hívedre, és Szent Kelemen pápa és vértanú közbenjárására, akit egész Egyházad pásztorává tettél, szüntelen oltalommal őrizd népedet!
„A haláltól a gazdagság nem véd meg, a hit örök életet szerez!”
„A kisemberek is csodálatosak a példás életükkel!”
„Istenünk, kinek szeretetéért Szent Perpetua és Szent Felicitas vértanú asszonyok megvetették a fenyegetéseket és úrrá lettek a halál kínjain, kérünk, add meg az ő könyörgésükre, hogy a te szeretetedben szüntelenül gyarapodjunk. Amen.”
A 3. század elején (203 körül) Szeptimus Szevérus (+ 203 körül) császár idején borzalmas keresztényüldözés tört ki a római birodalomhoz tartozó Észak-Afrikában. Egy nap Karthágóban, a fővárosban, három férfit és két nőt vetettek börtönre. A két nő, Perpétua és Felicitás csak hitjelöltek voltak s csak a börtönben vették föl a szent keresztséget. Életük utolsó napjait egykorú följegyzések örökítették meg.
Bibia Perpétua mindössze 22 éves, fiatal és igen előkelő özvegy volt. A börtönben is mellére tapadt kis csecsemője, otthon pedig szégyenkezett és aggódott miatta pogány apja. Jól tudta, hogy ha a római bíróság előtt is megvallja hitét, kivégzik, s ez gyermeke számára árvaságot, édesapjának pedig egy életre szóló boldogtalanságot jelent. Az is biztos volt, hogy hittagadása árán megmentheti apját és fiát, azonkívül pedig saját életét. Perpétua szerette fiat és atyját, de az Úr Krisztust még jobban. Eszében voltak az Úr szavai:
„Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó énhozzám; és aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó énhozzám” (Máté 10,37).
Atyja nem bírta sokáig otthon a szégyent, hogy leánya az új tan miatt szenved, nem a gyötrő gondolatot, hogy leányát kereszténysége miatt kivégzik. Megjelent a börtönben s könyörgött Perpétuának, tagadja meg hitét. A vértanújelölt válasza világos és határozott volt:
„Atyám, mi az, amit itt előttem a földön látsz, korsó vagy más?”
Az atya felelte „Korsó”.
Leánya tovább érdeklődött:
„Lehet a korsót másnak nevezni, mint korsónak?”
Az atya: „Nem”.
Perpétua:
„Ugyanúgy nem mondhatom magamat sem másnak, mint ami vagyok: én pedig keresztény vagyok”.
Az atya ököllel esett neki leányának, majd haraggal és fájdalommal szívében távozott.
Néhány nap múlva megint megjelent a börtönben. Gyöngéden csókolgatta leánya kezeit, lábai elé vetette magát, úrnőjének nevezte s könnyek közt könyörgött:
„Könyörülj meg ősz fejemen! Könyörülj meg atyádon, ha ugyan méltónak találsz még arra, hogy atyádnak nevezz. Emlékezzél vissza, hogyan hordtalak gyermekkorodban karjaimon, s hogy szerettelek minden testvérednél jobban. Emlékezzél édesanyádra, testvéreidre és gondolj gyermekedre, aki nélküled nem élhet. Ne ragaszkodj rögeszmédhez, amely az emberek előtt szégyent hoz fejemre s teljesen tönkretesz”.
Perpétua vigasztalta apját, de a hit szava most is erősebb volt a vér szavánál.
Másnap a vádlottak a bíró elé kerültek. Mind megvallotta hitét. Perpétuára került a sor. Egyszer csak megint ott terem az atyja kis gyermekével a karján. Egy lépcsővel lejjebb hozta leányát s könyörgött:
„Könyörülj meg gyermekeden”. Megszólalt a bíró is: „Könyörülj meg hát öreg édesapádon s kicsiny fiadon”. Perpétua csak ezt válaszolta: „Nem tehetem meg”. „Eszerint hát keresztény vagy?” kérdezte a bíró. „Keresztény vagyok” – válaszolta hősi lélekkel a gyenge nő. Apja erre le akarta húzni az emelvényről, de a bíró ezért megbotoztatta. Jobban fájt ez Perpétuának, mintha őt magát megvesszőzték volna. A bíró kimondta a kegyetlen ítéletet: valamennyien a vadállatok elé kerülnek. Vidáman megy vissza börtönébe, s azonnal küldi atyjához Pompónius diakónust, hogy vigasztalja s kérje vissza kis fiát. Apja nem vigasztalódott meg, s a kis fiút sem engedte vissza anyjához.
A vértanújelölteket az Úristen vigasztaló látomásokkal erősítette a vértanúság pálmájának elnyerésére. E látomásokban az örök boldogságba nyertek betekintést s érezhették végtelen édességének előízét. Így pl. a szent nő látja hétéves korában kereszteletlenül rákbetegségben elhunyt öccsét. A kis Dinokrates nagy szomjúságban, eltorzult arccal áll egy sötét helyen.
„Ez nagy bánatot okozott nekem. Fölébredtem és tisztában voltam vele, hogy szenved. De remény kelt bennem, hogy enyhületet szerezhetek neki. Éjjel és nappal imádkoztam érte, és könnyek közt állhatatosan esedeztem Istenhez, hogy kegyeskedjék engem meghallgatni…”
Azután újabb látomása lett:
„Ugyanaz a hely, ahonnan Dinokratest láttam előlépni, most nagyon világos volt; öcsém pedig tiszta és jó ruhát viselt; arcán a rák helyett már csak forradást lehetett látni. A vizesedény (mely előző látomásban a fiúcskánál sokkal magasabb volt) most oly alacsonnyá lett, hogy könnyen elérhette és szélén egy telt ivócsésze állott. Mikor Dinokrates szomját oltotta belőle, eltávozott, hogy gyermekek módjára játsszék. Én fölébredtem és fölismertem, hogy megszabadult büntetésétől”.
A vadállatokkal való találkozás előtt Perpétua találkozott még atyjával. De most is csak azt hajtogatta, hogy nem tagadhatja meg Krisztust még gyermeke és apja kedvéért sem.
A csoportot, amely egy nap került a börtönbe, egy nap vitték a cirkuszba a vadállatok elé. Előzőleg még meg is korbácsolták őket. Egy vad tehén fölkapta a gyenge Perpétuát szarvára s halálosan megsebezte. A halál egy karddal ejtett kegyelemdöfés után következett csak be. Ez történt 203 március 7-én.
Felicitás szintén egész fiatal asszony volt és rabszolga. Az Egyház a breviáriumban így emlékezik meg róla: Felicitás pedig, amikor már közeledett a cirkuszi játék napja, minthogy már nyolc hónapja áldott állapotban volt, igen nagyon félt, hogy kivégzését elhalasztják, amennyiben a törvények tiltották az ily nőknek kivégzését. Azonban vértanútársainak imáira korai szüléssel megszülte kis leányát. Amikor a szülés fájdalmaiban vajúdott, az egyik őr így szólt hozzá:
„Ha most így kínlódol, mit fogsz tenni, ha a vadállatok elé dobnak?”
Ő erre csak ezt felelte:
„Most én szenvedek, de akkor más lesz bennem, aki szenved helyettem, minthogy én is érte fogok szenvedni.”
Életét Perpétuával hasonló módon fejezte be.
Szent Ágoston a két nőt az Egyház legnagyobb vértanúi közé sorolja. Azt írja róluk, hogy sírjukhoz több keresztény zarándokol, mint amennyi pogány nézte vértanúságukat. A hálás Egyház is fölvette nevüket a szentmise kánonjába, ahol minden miséző pap naponként megemlékszik róluk.
Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy a vértanúk erőssége és állhatatosságának forrása. Kérünk, fordíts meg bennünket, hogy a szent vértanúk példájára és közbenjárására mi is önfeláldozó szeretettel szeressünk Téged, Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Amen.
FOHÁSZ AZ OLTÁRISZENTSÉGHEZ
Urunk, Jézus! A mindennapi kenyér a te ajándékod, hogy testünket tápláljuk. Az élő kenyér, az Oltáriszentség szintén a te ajándékod lelkünk táplálására. Saját testedet, önmagadat adod nekünk, hogy bennünk élj. Ajándékod vételére minden embert meghívsz. Segíts, hogy soha ne utasítsuk el meghívásodat, ne utasítsunk el téged! Tégy bennünket élő közösséggé a szentáldozás, az egy kenyérből való részesedés által! Tégy minket hozzád hasonlóvá a szentáldozás által! Amen.
IMA AZ OLTÁRISZENTSÉGHEZ
Zálogát adtad, ó Jézus, Örök szeretetednek
Rendelvén e nagy Szentséget És adván tieidnek.
Hogy teveled egyesüljünk S téged viszont szeressünk,
Örök hála és imádás Légyen azért nevednek.
Irgalmadban nem vizsgáltad A mi gyarlóságunkat
És ellened elkövetett Sok hálátlanságunkat.
Megmenteni így akartál, Azért értünk meghaltál,
Eltörölvén a keresztfán Régi adósságunkat.
S hogy halálod szent emlékét Mindennap megülhessük,
Hagytad ezt a nagy Szentséget, Hogy magunkhoz vehessük.
Csodálatos kincset adtál, És közöttünk maradtál.
Véghetetlen jóságodért Add, hogy mindig szeressünk.
Így magadhoz édesgettél, Kegyes Jézus, bennünket.
Add, hogy tőled semmi többé El ne vonja szívünket.
E Szentségben légy oltalmunk, Érted éljünk és haljunk.
Üdvözítőnk, áldd meg, kérünk, E szent feltételünket.
Ámen!