a) „Vala egy gazdag ember, bársonyba és bíborba öltözködő és mindennap fényesen lakmározó. És vala egy Lázár nevű koldus, ki annak ajtaja előtt feküvék fekélyekkel” (Luk. 16,19). Bíborba öltözködött, fényesen lakmározott, élte a világát. Nem azért pusztult el, mert jól evett, hanem azért, mert életet élt, mely magát „kiéli”, ösztönei, vágyai szerint. Életet élt, melyben a test az úr; a világ s az ösztön a pazarló hatalom; <életet>, melyben Isten feledve van. – Lázár pedig, a szegény, nyomorúságában sem nőtt a földhöz; beteg volt; földön hevert; kevély nem volt; irgalomra volt szoktatva; morzsákat evett; de Istent nem feledte! Ime a trónon ülő, de földhöztapadt, a fényesen öltözködő, de holt terhek láncait hordozó lélek egyrészt, s másrészt a földön heverő, de eget kérő, fekélyes, de tisztalelkű ember. – Föld, állás, étel, test ne legyen holt teher lelkemen; a lélek szolgája a test; Szent Ferenc szerint „asinello”-ja, teherhordója. A lélek jár a testen, nem a test a lelken. A modern próféták az érzékiség fölszabadítását hirdetik, s az ifjúság hiszi, hogy erős lesz, ha élvez. Az igazi élvezet az erő, a természetes s kegyelmes erő érzete. Ne törjük le se mértékletlenséggel, se alkohollal, se puhasággal!
b) Meghalt a dúsgazdag, s eltemettetett a pokolban, s meghalt Lázár, s fölvitetett a mennybe. Jézus világosan állítja lelkünk elé a végleges rosszat s jót. Van pokol, a győzelmes rossz; van mennyország, a győzelmes jó. Itt a földön is van sok rossz; két főtípusa: a bűn s a halál. De itt mindenfelé szivárog Jézus vére s mérsékli a rosszat, a nyomorúságot, a penészflórát testen-lelken, a szomorúságot, a gyalázatot; de van azután egy rossz, a végleges rossz, a rosszakarat, mely meztelenül s közvetlenül száll szembe a teremtő s a szenvedélyesen szerető Istennel. Ott van a rémséges ütközés, a végleges zúzódás s összetörés; ez a pokol. – Végtelen irgalom kiséri az embert nagy kötelességeinek teljesítésében, de ha szembeszáll Isten Fölségével, összetöri őt. Hiszem, Uram s imádom Fölségedet.
c) „Fölemelvén pedig szemeit, midőn a kínokban vala, látta Ábrahámot távolról és Lázárt az ő kebelében.” Az elkárhozott föleszmélvén, öntudata végtelen kín; elgondolja életét. Emberek, kegyelmek, bűnök emlékei járnak körülötte; templomok, keresztek, oltárok, napsugár, csillagok ragyognak szemeibe. Látja bűnösségét, mely fejlett s kifejlett a kárhozatba. Mily rettenetes emlékek gyötrik! – Az emlékezet után gyakorolja eszét. Mit kell megfontolnia? Életének esztelenségét, mely mindent tönkretett: kegyelmet, irgalmat, szeretetet. Könnyű volt, édes volt, hasznos volt, szükséges volt, hogy jól, szentül éljen; de elmult mindez; mit kell ezentúl tennie? Mily eszközöket használnia? Mit kerülnie? mit kérnie? A felelet mindezekre: nihil, nihil; az öröm nihilizmusa a kín teljében. – Hogyan gyakorolja akaratát? Van vágya, szomja; csak egy cseppet a fekélyes Lázár ujjáról… de ezt is képtelenség kieszközölnie. Az Isten szépsége, a mennyország ragyog fölötte, de nem neki. Az Isten központ, vonz mindent; de e vonzás összetöri lelkét; e vonzalom neki borzalom. Ismer, lát, de nem remél, nem szeret; nem buzdul a jóért; fáradt; gyűlöl; bűnt nem bán; nem fohászkodik; Istene s léte neki „tremor”, „horror”, „dolor”. – Ez az állapot is titok; nem értjük, míg lelkünkben a jónak szeretete s a boldogság reménye él. Ez is az a „más” világ!