„Egy szolga sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyikét gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti; nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak” (Luk. 16,12).
a) Ki az a két úr? Az Úr s az, ki vele szemben áll; a Fölség, szépség, erő, s az alávalóság, rútság, nyomorúság. Lehet-e itt választás? Nem lehet; itt csak elragadtatásnak van helye; „rapit voluptas”; aki az Urat megismeri, aki őt meglátta, az többé nem felejti. A baj azonban az, hogy zavarosan látjuk, homályosan ismerjük, s így tényleg választás alá kerül Jézus és Barabbás, erény és bűn, ének és zsivaj, szépség és festett arc, mély lelkiség és inger. – E részben van hiba, folt bennem is; oktalan és erőszakos indulatok hordái garázdálkodnak bennem. Bánt néha a világ kicsinylése; a sikertelenségnek depressziói alá kerülök; a képzelet zendülései megzavarnak ítéletemben; szeretetem elérzékiesedik, lelkem eltestesedik. Nehéz magamat egészen a nagy-úr számára lefoglalni! Nehéz, csak harc által lehet ezt a hódolatot kierőszakolni.
b) A harcoló s foglaló hatalom a szeretet; „az egyikét szereti”, egyet kell szeretni, Őt. Mily könnyű szolgálat a szeretet, mily nehéz az „elviselés”; az örömtelen teherviselés! A szeretet tud alkalmazkodni, feszülni, lendülni, kitágulni; tud csüggedés nélkül vereséget is elviselni. Blüchert Napoleon hatszor verte meg; Napoleont Blücher egyszer, de alaposan. Ha meg is veretem, tovább kell küzdenem; kell, mert szeretek, szeretem Uramat. A bűn se kedvetlenítsen el. – A másik „urat”, az ördögöt csak elviselni lehet, szeretni nem lehet, s ez az elviselés is kínná, utálattá, rémületté válik. „Sustine”, „viselj el”, nehéz szó; szolgák nyögnek alatta; terhük a lelkiismeret kínja s a megbízhatlan, kegyetlen szfinx, az élet. Nincs igazi, mély örömük!
c) Bolond, aki a világnak s nem önmagának szolgál; önmagamnak, belső értékeimnek, lelki szépségemnek s erőmnek s örömömnek pedig csak akkor szolgálok, ha Isten az Uram! Világ, vagyis mások vélekedése, tisztelete, értékelése külsőség; értékek, amilyen a Kossuth-bankó; egy darabig érték, azután papír. Látszat, szivárványos fénytörés, mely az ürbe vetít fényes, de vérnélküli alakokat. S a világnak mégis imponál ez mind, mert „hallák pedig mindezeket a farizeusok… és kinevették őt” (Luk. 16,14). Csak nevessenek. Nekem egy Uram van, „Deus cordis mei et pars mea”, szívem Istene az én kincsem; a rothadás, a sötétség, nálam nem úr. Annak az egynek szolgálok hát következetesen s erősen. – Ó, ha énekes vagy, ne lazítsd hangszálaidat; ha festő, ne sorvaszd látóidegedet; ha szobrász, ne gyöngítsd formaérzékedet; ha hegedű-, zongora-, gordonka-művész vagy, ne tompítsd hallásodat! Hát én, én gyöngítsem érzékemet, finomságomat s készségemet az Úrral szemben!?
