a) „Egy embernek két fia vala” (Luk. 15,11). Ketten vannak, egy atyának fiai, egy háznak lakói, de két lélek lakik bennük, két ellentétes. Az egyiknek az otthon kedves, kedves a ház, a kert, az olajfa s a fügefa árnyéka; a másik unott volt, keveselt házat s szeretetet, s az öreget nevette; ez volt a fiatalabb. – A fiatalság lelke erőszakos, kevély, kemény, szilaj; tör, szakít, megvet könnyen. Tulajdonkép pedig ez a lelkület tudatlanságból s tapasztalatlanságból való, mert hiszen egymás vállain állunk s egymásra szorulunk; tisztelnünk, becsülnünk kell egymást; senki sem él s nem áll egymagában; másodszor lelketlen könnyelműségből való, mert nem gondolja s nem méltányolja az élet terhét s küzdelmeit; nekiindul a világnak, ahol elveszthet mindent. – Legyünk méltányosak; a fejlődés hosszú, nagy munka; a világot nem egy ember csinálja; mindenki közülünk folytatás; okuljunk a multon s teljesítsük nagy lélekkel a jelennek kötelességeit. Higgyük, hogy sokban elfogultak vagyunk, s a bölcseség s boldogság önmérséklettel jár.
b) „És mondá az ifjabb közülük atyjának: Atyám, add ki nekem az örökségrészt, mely engem illet. És elosztá nekik az örökséget.” Atyjával szemben követelő, arrogáns. Jómódban született, s gondolja, hogy jó dolgának kell lennie. Az atyának fáj fia szívtelensége, de kiadja részét: Vedd, boldogulj. – Nem vagyunk öntudatában annak, hogy mit köszönünk az Úrnak: egészséget, öt érzéket, ép testet és lelket; mi volna velünk, ha vakok, süketek, némák volnánk?! De minél többje van egyik-másiknak, annál inkább elbízza magát. Az Isten pedig elviseli hálátlanságunkat s nem vonja el jótéteményeit. Ó, hát ragaszkodjunk az Úrhoz, s azt, amink van, használjuk föl dicsőségére. Ha szemünkbe ragyog a napvilág s kigyujtja a természetnek színeit – ha eltelik lelkünk a formák harmóniáival s énekelni szeretnénk: szeressünk, szeressünk nagyon s ragaszkodjunk szorosabban az Úrhoz.
c) „Messze tartományba mene és ott eltékozolá örökségét buja élettel.” Elment a fiú, elszakította a kötelékeket, melyek szíveket fűznek; szabad akart lenni; reményeket hímzett képzelete s új pályákat keresett tapasztalatlan ereje. „Es irrt der Mensch, solang er strebt”; de egyben nem szabad tévedni; az erkölcsi rendhez szigorúan kell ragaszkodni. Néha elhidegül lelkünk Isten iránt; mintha idegenben volnánk s távol tőle; ilyenkor is követeljük meg szigorúan az erkölcsi törvények teljesítését. – Idegenben van az ember, ha úgy felejtkezik meg Istenről s magáról, hogy vétkezik. Isten mindenütt van, de a távolságok az öntudatban nyílnak; mily feneketlenek s sötétek!
d) Idegenbe ment, ahová nem volt való – ahol nem volt otthona s békéje, – ahol nyelvét nem értették; ahol ha beteg lett, nem ápolták, s ha szerencsétlennek érezte magát, nem gondozták; ahol érzéketlenséggel, keménységgel találkozott. Idegen föld, hol a lélek fázik s elgyöngül; idegen föld, ahol nincs szeretet és megnyugvás, béke és öröm; idegen föld, hol nemes ifjak moslékra vágynak; idegen föld a hitetlenség, erkölcstelenség, önzés, tisztátlanság, istentelenség földje. Nem az én hazám ez!
e) „Azon tartománynak egy polgárához szegődött, ki majorjába küldé őt, hogy őrizze a sertéseket.” A legnagyobb kincs az ember maga; tehetségei, erői, kegyelmei, ész, akarat, kedély, hit, szeretet, bizalom, bátorság, tisztaság! Mily szegény, ki ezt eltékozolta! Gyógyulást keres; de csak részben talál; foltoz, de új ruhája nem lesz; felejteni akar, de élettelje s életkedve nem térül meg. Hány ily koldus jár a világ országútjain, a vert hadak útjain! Mily könnyen válnak meg sokan e fölséges kincsektől. Ez a legrettenetesebb tékozlás, ez a szomorú kincsprédálás. „Particula boni doni non te praetereat”, ne vesztegesd el egy morzsáját sem az isteni javaknak. Gazdag vagy; éld világodat, vagyis telítsd öntudatodat s lelkedet erőid aktuálása s tehetségeid fölhasználása által.