„Krisztus katonája vagyok!”
Szent Márton püspök ma elsősorban, mint az irgalmas felebaráti szeretet megszemélyesítője él a köztudatban. Pedig ő más tekintetben is vezető egyénisége volt korának s jelentőség dolgában joggal állítható legnagyobb kortársai: Szent Atanáz, Szent Ambrus, Szent Jeromos és Szent Ágoston mellé. Csakhogy az ő nagyságának titka nem annyira szellemének mélységében vagy szárnyalásában van, mint inkább nagyszerű gyakorlati életstílusában. Mélységes, gazdag élet-programban és tettben kivirágzó hite avatta őt Gallia apostolává és képesítette rá, hogy az intelligencia és a kézműves lakosság után a falusi nép nagy tömegeit is megnyerje Krisztus számára.
Szent Mártont a középkorban a franciák után a mi jámbor eleink tisztelték legjobban. Ennek az a magyarázata, hogy az apostoli püspök magyar földön, a mostani Pannonhalma közelében épült Sabaria Sicca nevezetű római helységben pillantotta meg először Isten világát.
Születése idejét általában 316 végére vagy 317 elejére teszik. Atyja császári tiszt, tribunus volt és mint ilyen leszerelése után a felső-olaszországi Pavia közelében egy kis birtokot kapott. Márton itt végezte tanulmányait is. Gyermekségének legkiemelkedőbb mozzanata, hogy tízéves korában szülei akarata ellenére felvétette magát a hitjelöltek (katekumenek) jegyzékébe és ettől kezdve mint katekumen buzgón teljesítette az eléje szabott vallási kötelességeket. Atyja nem jó szemmel nézte ezt a lépését, és hogy más meggyőződésre bírja, már tizenötével korában besoroztatta lovaskatonának.
Márton könnyű szívvel belenyugodott és a szükséges katonai ismeretek elsajátítása után tizenkilencével korában megkezdte a tényleges szolgálatot. Mint őrjárati tisztet (circuitor) a galliai Amiensbe osztották be. Itt történt vele az ismert megható köpenyjelenet: kemény csikorgó hidegben egy meztelen, félig meggémberedett koldust látott az útfélen dideregni; habozás nélkül odalovagolt hozzája. Válláról lekerítette katonaköpenyét, kardjával kettéhasította, egyik felét odadobta a koldusnak, a másikat pedig vállára vetette és gyorsan elvágtatott. És íme a rákövetkező éjszaka álmában megjelent neki az Úr Krisztus, vállán az ő félköpenyével, és füle hallatára így szólt a környezetében levő szent angyalokhoz. ,,Márton, a hitjelölt, öltöztetett engem ebbe a köpenybe”.
Az ifjú katonára igen mély hatással volt ez a jelenet és arra ösztönözte, hogy most már formailag is Krisztus követői közé szegődjék. 339-ben megkeresztelkedett s ettől kezdve minden igyekezetével azon fáradt, hogy szabaduljon a terhessé vált katonai szolgálattól. De csak két évvel később, 341-ben nyílt rá alkalma.
Nagy Konstantin császár fia, Konstancius éppen a Galliába betört barbárok ellen készülődött. Az ütközet előtt gazdag ajándékok osztogatásával akarta katonái hűségét és kitartását biztosítani. Márton, mikor reája került a sor, bátran odalépett a császár elé és így szólt hozzája: „Eddig érted katonáskodtam; engedd, hogy ezentúl Istennek szolgáljak. Ajándékodat add annak, aki harcolni akar. Én Krisztus katonája vagyok, nem szabad hadakoznom”.
Konstancius éktelen haragra gyúlt e szavak hallatára s felindulásában gyávaságnak bélyegezte a fiatal tiszt eljárását. Márton mélyen elpirult és kijelentette, hogy a maga igazolására kész pajzs és sisak nélkül, egyedül a szent kereszt jelével kiállani az ellenség elé. A császár azonnal szaván fogta és nyomban erős katonai őrizet alá helyezte. Márton a félelem, legkisebb jele nélkül várta a kritikus nap felvirradtat és vele sorsának eldőlését. És íme másnap a rettegett barbárok valami megfoghatatlan félelem hatása alatt önként lemondottak a biztosra vett csatáról és hódolatuk bejelentése után békésen elvonultak a harctérről. Most már természetesen a császár sem ellenezte jámbor tisztjének távozását.
Leszerelése után Márton egy ideig csendes visszavonultságban élt, majd az azonkori Gallia legkiválóbb szellemének, Szent Hilárius poitiersi püspöknek (lásd jan. 14.) baráti köréhez csatlakozott. A szent püspök, mint az ég ajándékát fogadta a tetterős fiatal remetét és hogy állandóan egyházmegyéjéhez fűzze, diakónussá akarta őt szentelni. Márton nagy alázatosságában visszautasította a magas méltóságot. Hilárius azonban kifogott rajta: diakonátus helyett az egyházirend legalsóbb fokozatára állította és exorcistává, ördögűzővé szentelte. Ez ellen már kevélység lett volna tiltakozni.
Így már minden a legjobb rendben ment, mikor Márton álmában intést kapott Istentől, hogy térjen haza és térítse meg pogány szüleit, akik közben, nem tudni mi okból, ismét Pannóniába költöztek. Az engedelmességhez szokott szent szót fogadott s az Alpokon és Felső-olaszországon keresztül nagy kerülővel Sabariának irányozta lépteit. Útközben sok kellemetlen kalandon esett át. Így egyszer rablók kezébe került, akik mindenéből kifosztották. Ezenközben az egyik rablónak feltűnt zavartalan nyugalma és derűje. Félreszólította tehát és faggatni kezdte: „Ki vagy te?” kérdezte nagy érdeklődéssel. „Én keresztény vagyok”, felelte Márton. „Aztán nem félsz?” „Magam miatt egészen nyugodt vagyok, felelt ismét, mert bízom a jó Istenben, aki velünk van a legnagyobb veszedelmek és kísértések közepette. Hanem téged már igazán féltelek, mert bűnös életmódod méltatlanná tesz Krisztus irgalmasságára”. Ezen a nyomon elindulva azután addig beszélt, míg a rabló egészen magába szállott és gyökeresen szakjított bűnös életmódjával.
Hazaérkezése után mindjárt munkához látott. Anyját sikerült is rövidesen megnyernie Krisztus számára, de atyjával nem boldogult. Az öreg tribunus végleg megátalkodott. Anyján kívül idővel sok más pogányt is megtérített. Ezzel azonban annyira magára vonta az ariánusok gyűlöletét, hogy utoljára kénytelen volt előlük menekülni. Ugyanígy járt Milánóban is. Ekkor az Albegna folyó átellenében terpeszkedő kopár Tyúk-szigetre (insula Gallinaria) vonult remetéskedni.
Arra a hírre azonban, hogy Konstancius császár Szent Hiláriusnak megengedte a számkivetéséből való hazatérést, rögtön hozzája sietett, majd a Poitierstól két kilométernyire fekvő Ligugébe vonult és ott néhány hasonló gondolkodású társával szerzetesi együttélést kezdett. Mivel kolostorában mintaszerű fegyelmet tartott s az önmegtagadás gyakorlatait jól beosztott szellemi és fizikai munkával váltogatta, csakhamar számos követőre talált, akiknek sorából idővel sok szentéletű püspök és lelkes hithirdető került ki.
Több, mint tíz esztendeje serénykedett már a katonából lett szerzetes a ligugéi kolostorban és környékén, mikor Isten végzéséből váratlanul nagyobb munkakör tárult eléje. A Szent Lidórius halálával megárvult tours-i egyházmegye hívei ugyanis őt szemelték ki püspöküknek. Márton először kereken visszautasította a felajánlott méltóságot. A tours-iak most cselhez folyamodtak: egyikük nagy siránkozással súlyos beteg feleségének meglátogatására kérte a szentet. Márton elindult a mondott helyre. Útközben azonban egyszerre csak egy nagy csapat ember vette körül és minden vonakodása ellenére Toursba vezette. Itt már összegyűlve vártak rája a polgárok és azon melegében egyhangúlag kikiáltoták püspöküknek. Mártonnak akarva nem akarva meg kellett hajolnia a magasabb akarat előtt.
Mint püspök mindenben hű maradt önmagához. Életírójával, Szulpícius Szeverusszal szólva, „megmaradt annak, aki volt. Ugyanaz az alázatosság, ugyanaz az igénytelen ruházkodás. Tekintéllyel és kedvességgel töltötte be püspöki hivatalát anélkül, hogy szerzetesi lelkületén és erényein változtatott volna”. Sőt a szerzetesi élet külső formáit is megtartotta: kevéssel megválasztása után Marmoutierben egy kicsiny félszigeten, melyet egyik oldalról egy magas sziklafal, más három oldalról pedig a Loire folyó kanyarulata fogott közre, kolostort épített. Az új kolostornak ő maga lett a feje, apátja, regulája és mindene, s érett bölcsességével, tapasztalatával, szelídségével és békeszeretetével a legnehezebb helyzetekből is könnyűszerrel megtalálta a kivezető utat.
Emberkezelő művészetére jellemző fényt vet a következő kis epizód:
Egy napon egy öreg szerzetese, egy kiszolgált veterán katona, engedélyt kért tőle éltes hitestársának meglátogatására, aki szintén kolostorban élt. Marton tagadólag felelt, s mikor az öreg tovább rimánkodott, váratlanul ezzel a kérdéssel fordult hozzája: „Mondd csak, voltál te valamikor háborúban? Voltál egyáltalában harcra készen felállított hadseregben?” „Hogyne lettem volna, felelte az öreg, akárhányszor!” „És amikor a hadsereg mar ütközetre készen állott, firtatta tovább, vagy már összecsaptak, láttál te ott valamikor asszonynépet?” A veterán megértette a püspököt, alázatosan fejet hajtott és megköszönte a leckét.
A szerzetes élet azonban Márton szemében nem volt öncél, hanem mindenekelőtt erőgyűjtés a maga elé tűzött nagy apostoli feladat elvégzésére. Mert ő elsősorban püspöknek, igehirdetőnek érezte magát. Fáradhatatlanul járta előbb saját egyházmegyéjének, majd egész Galliának falvait és városait s mindenütt prédikált és keresztelt. Prédikációi rendszerint híjával voltak a retorikai ékesszólás csillogásának, de annál bővebben áradt belőlük a bensőség és meggyőződés. Tulajdonképpen inkább exhortációk, mint igazi prédikációk voltak. Általában Márton inkább a tettek, mint a szó embere volt. Szavának szép élete adott súlyt és nyomatékot.
Térítő útjain mindenütt különös gondot fordított a pogány babonák kiirtására. Ha tehát megjelent valahol, rendszerint a templomok, szentélyek, oltárok lerombolásával és a szent tölgyek ledöntésével kezeire. A romok helyén aztán hamarosan keresztény templomokat épített, plébániákat és kolostorokat szervezett és így biztos alapot vetett művének. Apostolkodásában egyedül Isten ügyét tekintette és nem az emberek személyét. A hatalmasokkal szemben épp oly függetlennek mutatta magát, mint alantasaival. A közbenjárására történt számos csoda, köztük több halott feltámasztása, csak fokozta szavának és példájának hatását.
Szigorú aszkéta életmódjából püspök korában sem engedett Csaknem állandóan böjtölt, durva darócban járt és éjjel még a legkeményebb télben is puszta földön hált. Ha úton volt és éjjelre szalmára ágyaztak neki, színleg belenyugodott a szokatlan kényelembe, de mihelyt magára hagyták, azonnal lehúzódott a szalmáról. Körútjain a világért sem ült volna másra mint szamárra.
Ilyen kemény életmód mellett is a legjobb egészségben élt egész nyolcvanéves koráig. Ekkor azonban hirtelen megrokkant. Érezte, hogy közeleg végső órája. Maga köré gyűjtötte tehát tanítványait, hogy elbúcsúzzék tőlük. Ezek nagy siránkozással fogadták szavait s váltig kérlelték, hogy maradjon még köztük valameddig. „Miért hagysz el minket jó atyánk?” – mondották. „Nem látod, hogy ragadozó farkasok vetik magukat nyájadra? Ha te nem leszel pásztoruk, ki védi meg őket?”
A szent megrendülve hallgatta kedves fiainak sírását és megindultságában így fohászkodott az Úrhoz: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, én nem vonakodom a munkától: legyen meg a te akaratod … ha akarod, hogy még tovább is helyt álljak, nem vonom ki magamat és nem hivatkozom roskadó koromra”.
De már csak a lélek volt erős, a test erőit felemésztette a napokig tartó makacs láz. Ennek ellenére kivette részét minden közös imádságból, s mikor társai néhány marék szalmából ágyat akartak neki vetni, ő továbbra is hamuban kívánt feküdni:
„Keresztény embernek a bűnbánat hamuján illik meghalnia. Vétkezném, ha rossz példát adnék nektek”.
És amikor hasra akarták fektetni, hogy egy kissé kinyugodja magát, így szólt:
„Hagyjatok, hagyjatok, testvéreim, hadd nézzem inkább az eget, mint a földet. Szegény lelkemnek úgyis ez az útja, hadd szárnyaljon Ura Istene felé”.
Utolsó szavait az ágya körül őgyelgő sátánhoz intézte.
„Mit ácsorogsz itt, kegyetlen fenevad? Rajtam nincs keresni valód. Ábrahám kebelébe jutok.” Jobb létre szenderülése 397 nov. 8-án következett be.
Tetemeit püspöki székhelyén helyezték nyugalomra. Tours azóta a leglátogatottabb búcsújáró helyek egyike lett; Szent Márton pedig a legnépszerűbb szentek közé emelkedett. Tiszteletének mértékére jellemző, hogy a katolikus világ a Boldogságos Szűz után az ő tiszteletére állította a legtöbb templomot.
Lelkesülten, meghatottan…
Lelkesülten, meghatottan álljuk körül sírodat,
Ó, Szent Márton, hű népednek hódolatját jól fogadd.
Bízva, esdve küldi hozzád szülőfölded sóhaját,
Óvd meg, védd meg minden bajban ezt a drága szent hazát.
Ha képedre föltekintünk, s körülálljuk hamvaid,
Irgalomnak, emberségnek nagy példáját kapjuk itt.
Bízva, esdve küldi hozzád szülőfölded sóhaját,
Óvd meg, védd meg minden bajban ezt a drága szent hazát.
Olykor látunk imádságba merülve, mint remetét,
Máskor megint mint urunknak ékes szavú követét.
Bízva, esdve küldi hozzád szülőfölded sóhaját,
Óvd meg, védd meg minden bajban ezt a drága szent hazát.
Ó, Szent Márton, szent ereklyéd nagyrabecsült drága kincs,
Hisszük, lelked is velünk van s a mennyből ránk tekint.
Bízva, esdve küldi hozzád szülőfölded sóhaját,
Óvd meg, védd meg minden bajban ezt a drága szent hazát.
Ó, Szent Márton püspök, példaképünk!
Ó, Szent Márton püspök, példaképünk,
Lépteid nyomába híven lépünk.
A te nemes életed nekünk eszmény,
Azt követjük utánad törekedvén.
Sabaria földjén, itt születtél,
Nagy dicső utadra innen mentél.
Ne feledd, ne feledd szülőfölded,
Szent áldásod mireánk bőven küldjed.
Láttad a szegényben Krisztus arcát,
Utánoztad Jézus szent irgalmát.
A koldussal köntösöd megfelezted,
Eszközölj ki nekünk is ily nagy lelket.
A hívságos rangot nem kerested,
Csak egyet akartál: a keresztet.
Tested fölött mindenkor győzött lelked,
Hű szerelmed nem hagyott megpihenned.
Szent halálod által még oktattál,
Igaz megnyugvásra példát adtál.
Lelked élni s meghalni készen állott,
Krisztusi volt életed s halálod.
Szülőfölded népe s papsága,
Hamvaid zokogva körülállja.
Hogy példádat követi, megígri,
Közbenjáró imádat esdve kéri.
Istenünk, Tours-i Szent Márton püspök a te dicsőségedet szolgálta életében és halálában is. Add, hogy kegyelmed ereje bennünk is hatékonyan működjék, és szeretetedtől se élet, se halál el ne szakítson minket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.
Szent Ménasz vértanú
„Mondom nektek, hogyha ezek hallgatnak, a kövek fognak kiáltani (Luk. 19,40)
A beuroni bencés festőiskola Ménasz-képén megtalálhatni a nagy szent ősi ábrázolásának minden elemét. Római katonaruhában, kiterjesztett karokkal, szép termetű, összeszedett arcú fiatal férfi áll előttünk. Glóriás feje fölött három korona lebeg, lába előtt két teve térdel, s köpenye mellett kis kétfülű korsót látni. A háttér két pálma, két gúla és egy obeliszk. Ezek hazájára utalnak.
Szent Ménasz (Mennasz, Mínasz) Egyiptomban született gazdag szülőktől. Amikor a keresztény ifjú alig 15 éves korában elvesztette szüleit, mindenét odaadta a szegényeknek, hogy kizárólag Istennek éljen. Azonban ennek az elhatározásnak ellenére katona lett. Nagylelkűség, lélekjelenlét, testi és lelki szépség tekintetében fölülmúlta valamennyi társát. Mint katonatiszt szolgált Frígiának Kotyaion nevű városában, amikor Dioklécián császár keresztényellenes intézkedéseiről értesült. Mint Krisztus jó katonája inkább akart a vadállatokkal, mint a bálványimádókkal együtt élni. Azonnal otthagyta légióját s a város melletti pusztába vonult.
Ebben a magányban imádság, böjt, virrasztás és munka közt sikerült neki a lelkiélet legmélyebb titkaiba is behatolnia. Egyszer aztán nagy látomása volt. Megnyílt szeme előtt az ég s látta, mint teszik az angyalok ragyogó koronáikat a vértanuk fejére. Nagy vágy szállta meg őt is a vértanúi korona után. Erre a következő szózatot hallotta az égből:
„Ménasz, elnyered a Szentháromságnak örök hármas koronáját. Az egyik korona jár majd szüzességedért, a másik állhatatos kitartásodért, a harmadik pedig vértanúságodért. Mártíriumod nehezebb lesz, mint egész sereg vértanú szenvedése együttvéve. Nevedet tisztelni fogják s a világ minden részéről nagy népsokaságok sereglenek majd egyiptomi szentélyedhez, hogy ott megnyugvást és oltalmat találjanak. Hatalmad nyilvánvaló lesz, s csodálatos dolgok, jelek és gyógyulások történnek majd szent tested által”.
E látomás után egyik nap, mikor Kotyaionban az egész várost nagy lóverseny tartotta lázban, Ménasz otthagyta pusztai magányát. A versenytérre sietett, s egyszer csak mindenkinek legnagyobb ámulatára az aréna legkiemelkedőbb helyén termett és a nagy nyilvánosság előtt hangosan megvallotta keresztény hitét. Ez a föllépés érthető zavart keltett mindenfelé. A keresztények titokban örültek, a pogányok botránkoztak, de valamennyiüknél fölbomlott a rend. Még a zene is kénytelen volt megállni. A rendet egy-kettőre helyreállították, Ménaszt pedig a versenyeken jelenlevő Pyrrhus helytartó elé vezették, aki hirtelen kihallgatása után másnapra halasztotta ügyének érdemleges tárgyalását.
Miután minden fenyegetés és hízelgés ellenére kitartott hite mellett, rettenetes kínzási folyamat vette kezdetét. Legelőször is megostorozták a kínpadon négyfelé feszített testét. A sebekből patakzó vér pirosra festette a földet. De Ménasznak nem a kínzás fájt, hanem az, hogy az egyik poroszló a császár iránti engedelmességre próbálta buzdítani. Majd egy magas oszlopra kötötték ki s vaskampókkal marcangolták.
A kereszten függő Úrra gondolt s a helytartótól hozzá intézett kérdésekre a hitvalló bátorságával és a bölcs nyugodtságával válaszolgatott. Nem törte meg a szőrposztóval való dörzsölés és az égő fáklyával való sütögetés sem. Mik ezek mind az örök kínhoz, az örök tűzhöz képest! A kapott gondolkodási idő sem bírta más belátásra. Amikor a földre szórt éles cserépdarabokon vonszolták, úgy érezte, mintha réten és puha virágokon csúsztatták volna. Újra megostorozták nyakán és térdén. De mintha szobrot vertek volna.
Volt bajtársai ölelték, kérlelték, vonja vissza hitvallását. De mind hiába! A helytartó végül is lefejezésre ítélte. Ménasz megkérte a keresztényeket, hogy szállítsak majd holttestét hazájába, s derült lélekkel hajtotta bárd alá fejét. Holtteste ezután tűzbe került. Jó embereinek azonban sikerült a tüzet eloltaniuk, a maradványokat illatszeres gyolcsba takarniuk s elrejteniük. Mire egyikük házába értek a testtel, az égési sebeknek semmi nyoma sem volt rajta. Ez a vértanúság a hagyomány szerint 296 nov. közepén történt. Az Egyház ezért nov. 11-én ünnepli Ménaszt.
A vértanú utolsó kívánsága nemsokára teljesedett: földi maradványait Egyiptomba vitték: „Illett is – mondja az egyik mártírakta -, hogy teste annál az édesanyánál legyen, amely őt szülte és fölnevelte”. Ott azon a helyen temették el, ahová egy teve vitte s ahonnan nem akart elmozdulni.
Az egyik legenda szerint egy hadvezér szállította át a testét Frígiából Egyiptomba. Ismerte Ménaszt katona korából, s amikor seregének a líbiai pusztában kellett hadakoznia, segítségül magával vitte a drága ereklyéket. Hajón szállította titokban. Útközben a hajót valami csodálatos teveszerű szörnyek támadták meg.
A vértanú testéből kilövető tüzes nyilak azonban ismételten elűzték őket. A végén ezek a csodálatos tengeri tevék megjuhászodva hajtották meg magukat Ménasz előtt és eltűntek. A végigküzdött hadjárat után a vezér vissza akarta vinni a testet Frígiába. Rá is tették az egyik teve hátára, de az meg sem mozdult. S ez a dolog ismétlődött a többi tevénél is. A hadvezér végül is kénytelen volt ott helyben eltemettetni.
Megfestette azonban Ménasz katonaruhás képét azokkal a teveszerű lényekkel, amelyek a szent előtt hódoltak, megérintette vele a maradványokat s a fára festett képmást talizmánként vitte el magával.
A sír fölött csakhamar kisebb szentély emelkedett. A szentély közelében egy pásztornak beteg báránya meghempergett a földön s meggyógyult. Ugyanez történt sok beteg emberrel is. Ennek híre elterjedt mindenfelé. Magának Konstantin császárnak beteg leánya is ott keresett gyógyulást bélpoklosságára. A császár hálája jeléül szép templomot építtetett a sír fölé. A templom körül csakhamar más templomok is épültek, s a birodalom legelőkelőbbjei is lassanként ott telepedtek le. Így a sír körül nagy város keletkezett.
Eddig tart a Ménaszra vonatkozó és több változatban ismert ősrégi legendák elbeszélése. Igen nehéz a költészetből kihüvelyezni a történeti magot. Ménaszról vértanúságának kétségtelen tényén kívül alig lehet mást egész bizonyosan állítani. Nagyon lehetséges, hogy mindenestül Egyiptom szentje, vagyis hogy nemcsak születése, hanem vértanúsága is ott történt. De ha keveset is tud a történelem életéről, annál többet állapíthat meg nagyarányú tiszteletéről.
Alexandriától délnyugatra a régi Mareótiszban, a mai Mariut-pusztában, a líbiai sivatag északkeleti nyúlványában már Nagy Konstantin császár idejében nagy volt Ménasz tisztelete. Sírja fölött régibb alapokon szép bazilika épült s azt I. Teodózius (+ 395) császár idejében szentelték föl. Utódja, Arkádius még sokkalta nagyobb háromhajós, kétemeletes bazilikával egészítette ki a régit. Ezt követték kisebb-nagyobb templomok (baptisztérium, fürdőbazilika) és kápolnák.
Az 5. század vége felé már hatalmas város fejlődött, amelyet Ménapolisnak (Ménasz városának) neveztek. A szenthelyek körül néhány száz szerzetes befogadására alkalmas kolostorok és fényesen berendezett magánlakások emelkedtek. Zénó császár (+ 491) óta legalább is 12.000 főnyi helyőrség tanyázott itt.
A városon kívül jól kiépített temetők mellett szép kertek és termékeny szőlők terültek el.
Az 5. és 6. század folyamán a kegyhely az ókori kereszténység Lourdes-jává fejlődött. Hatalmas tömegek zarándokoltak ide mindenfelől. A gyógyulást kereső zarándokok számára külön bazilikában fürdők álltak rendelkezésre, amelyeket a vértanú sírja közelében fakadt csodáshatású forrás táplált. Magában a városban a Ménasz-tisztelettel kapcsolatos kegytárgyak és emlékek előállítására valóságos gyárak keletkeztek. Különösen nagy üzemben gyártották a csodás víz szállítására való és a szent szokásos ábrázolásával ellátott kisebb-nagyobb kétfülű korsócskákat.
Ezek az ámpolnák eljutottak az akkori keresztény világ legtávolibb zugába is. S a nagy Ménasz-szentély nyomán keleten és nyugaton új templomok, kápolnák és búcsújáróhelyek keletkeztek mindenfelé. Az egész kereszténység visszhangzott dicsőségétől. Betegségekben, kétségbeejtő nehéz helyzetekben, elvesztett tárgyak keresésében a leghathatósabb közbenjárót látták benne nemcsak a keresztények, hanem még a zsidók és mohamedánok is.
A forgalmas egyiptomi kegyhelyet azonban a 10. században elpusztította az iszlám, s teljesen elnyelte a sivatag. Az utókor még a város helyét is elfelejtette; a régi szentély hajdani fényéről beszélő egy-két írásos emlék hihetetlen keleti mesének hangzott. Sőt a tudomány hajlandó volt magának Ménasznak történeti jellegét is kétségbevonni.
Az ókornak ezt a Szent Péter és Pál sírja után leghíresebb vértanúi szentélyét ezeréves álmából végre felébresztette egy kiváló német pap-régész, Kaufmann Károly. 1905 nyarán 30 napi meddő kutatás és nagy nélkülözés után halálos betegen ütötte föl tanyáját egy nagy kiterjedésű rommezőn.
Nem is sejtette, hogy a hely Karm Abum nevében a Karm Abu Mina (Ménasz atya szőlője) szavak rejlenek, s hogy a vértanú sírja fölött jár. Szent Ménasz akkor, mint hajdan annyi soknak, a kutatónak is visszaadta egészségét, s az háromévi (1905/8) fáradságos munkával kiásta a keresztény Pompejit. Azóta a sivatag szent városának minden kiásott köve újra Ménasz régi dicsőségéről beszél.
„Mondom nektek, hogyha ezek hallgatnak, a kövek fognak kiáltani (Luk. 19,40)
Csodás jelenései közül….
A görög forradalmat kísérő csapások és az ottománok által 1826-ban a felkelőkkel szemben indított véres üldöztetések idején néhány iraklioni (Kréta) török eltervezték, hogy megsemmisítik a Húsvét ünnepére a Szent Ménasz székesegyházban összegyűlt keresztény híveket. A törökök a város különböző részeit felgyújtották, hogy elvonják a rendőrség figyelmét, majd körbevették a székesegyházat és arra készültek, hogy betörjenek az épületbe és véghezvigyék gonosz tettüket. Hirtelen kezében kardot tartó félelmetes lovaskatona képében megjelent Szent Ménasz vértanú. A törökök pánikba estek és így a keresztények megmenekültek. Az iraklioni hívők erre a csodás jelenésről minden évben Fényes Hét keddjén emlékeznek meg.
1942-ben az észak-afrikai harcok idején a Rommel parancsnoksága alatt harcoló és Alexandriába tartó német seregek kénytelenek voltak megállni egy El-Alameinnek (az arabok így hívják Szent Ménászt) nevezett településnél. E helyen egy régi, Szent Ménásznak szentelt templom romja állt, és egyes források szerint itt volt a szent sírja is. A tetőtől talpig felfegyverzett németekkel szemben a szövetségesek kicsiny serege állt, köztük néhány görög is. Úgy tűnt, hogy nem kétséges a hamarosan bekövetkező összecsapás kimenetele. Éjjel azonban Szent Ménász vértanú egy tevekaraván élén (ahogy a templom egyik freskóján ábrázolva volt) megjelent a németek táborában. Megjelenése előbb megdermesztette a németeket, majd pánik tört ki, és harci szellemük olyannyira megrendült, hogy a szövetségesek pompás győzelmet arattak. Hálából felújították a szent templomát és egy kis monostort alapítottak mellette.
Szent Nektariosz himnusza a Szűzanyáról
Ó, tiszta Szűz, ó Szeplőtelen, légy áldott Istenszülő!
Örvendj Szeplőtlen Menyasszony!
Ó Szűzanya, ó enyhet adó, te legszentebb királynő
Örvendj Szeplőtlen Menyasszony!
Te magas égnél magasabb, Te fénysugárnál fényesebb!
Örvendj Szeplőtlen Menyasszony!
Ó szűzi rendek öröme, angyal seregek éke!
Örvendj Szeplőtlen Menyasszony!
Te tündöklőbb az egeknél Tisztább szövétnek fényénél!
Örvendj Szeplőtlen Menyasszony!
És minden mennyei rendeknél szentségesebb vagy Úrnő!
Örvendj Szeplőtlen Menyasszony!
(Agni Parthene – Szent Nektariosz himnusza a Szűzanyáról)
Ima Szűzanyához
Lisieux-i Szent Teréz imája
Kegyelemmel teljes Szűz, tudom, Názáretben szegényesen éltél, nem is kértél többet; se elragadtatás, se csodák nem szépítették meg az életed, ó, választottak Királynője.
Oly sok szegény és alázatos él ezen a földön; ők félelem nélkül emelhetik rád tekintetüket.
Te vagy az a pártatlan Anya, aki velük járod a hétköznapok útját és elvezeted őket a mennybe.
Szeretett Anyám, veled akarok élni ebben a kegyetlen száműzetésben, téged akarlak követni mindennap.
Elmerülök szemlélésedben, és felfedezem szíved szeretetének mélységeit.
Anyai tekinteted alatt a semmibe foszlik minden félelmem; megtanítasz sírni és örvendezni. Amen.
Ima Szűzanya oltalmáért
Magasztalja lelkünk az Urat, ki ily jóságos Anyát adott nekünk e küzdelmes földi életben. Kézen fogva vezet bennünket, megóv minden testi és lelki veszedelemtől, megvigasztal bajainkban, megerősít harcainkban, halálos ágyunknál is ott van mellettünk, hogy jelenlétével elűzze a gonosz ellenséget, s nem nyugszik addig, míg hűségünk jutalmául el nem nyertük az örök élet koronáját.
Fogadd tehát kegyes Anyánk, mindezekért hódolatunk fejében szívünket; fogadjuk, hogy szent ígéretünkhöz mindhalálig hűek maradunk és Hozzád gyermeki szeretettel ragaszkodunk.
Oltalmazd meg, Uram, a Te szolgáidat, akik színed előtt egész szívvel leborulnak, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására védelmezd meg őket minden bajtól és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség incselkedéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.
