a) „Némelyek pedig közülök mondák: Belzebub, az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket… Ő pedig látván gondolataikat, mondá nekik: Minden magában meghasonlott ország elpusztul és a ház házra omol” (Luk. 11,15). S ezek is emberek voltak, kik azt hitték, hogy jót akarnak, s mégis így gondolkoztak Urunkról; íme, mily sötét s eltorzult lehet a szubjektív fölfogás és érzés; teljesen át lehet szőve érzelmi elemekkel; félreérthet mindent, Krisztust is. Ezekről mondja az Úr: Viperafajzatok, belétek van oltva a méreg; azt vetítitek ki. Domború tükrök vagytok, minden eltorzul rajtatok. Ime, az igazság fölismerésére tisztult, fegyelmezett, rendezett, emelkedett lelkület kell, mert tetszésünk s nemtetszésünk, ellenszenvünk s rokonszenvünk erősen befolyásol. Mily önvizsgálat s lelki szabadság kell az erényhez; itt söpörj.
b) „Ha pedig én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa.” Jézus művén nem kételkedhetünk; ő mindenkit jobbá, nemesebbé tesz s Istenhez közelebb hoz. Ez az Isten ujja az ő művében. Ha rossz volna, akkor legalább itt-ott elárulná magát. Ezt mondja találóan más helyen: „A jó ember a jó kincsből jókat hoz elé, és a gonosz ember a gonosz kincsből gonoszokat.” „Jó kincs” a benne fölgyülemlett jósága. Mint a kaptárban a méz sok virágból, mint a hegyek víztartályaiban az átszűrődött, kristályos mélységek: úgy a „jó kincs” bennünk; nem egyéb az, mint tisztult jóakarat, vagyis a célnak, helyzetnek, föladatoknak megfelelő akarat. A „rossz kincs” az elsötétült, elmérgesített, eltorzult lelkület. Szomorú kincs. Mily nagy szó az, hogy béke a földön a jóakaratú embereknek!
c) „Mondom pedig nektek, hogy minden hivalkodó igéről számot adnak ítélet napján.” Mindenben kell az erkölcsi szabályt érvényesíteni; a szó, az élc, a jó kedv, a társalgás, a kozeria a szép s jó léleknek vetülete legyen. A léha, kritikus, éles, megszóló, hideg szóbeszéd novemberi eső, mely erdőt rothaszt és sarat csinál. Főleg a megszólást utálom, mert számot adok ítélet napján róla; utálom azt a nem preciz, lelkiismeretlen kifejezést, mely mások egyéniségét nem igaz világításba állítja s majd elvesz valamit, majd hozzáad; utálom a társalgásban a nüanszokat s árnyalatokat, melyek éket vernek az emberek közé, azokat a tereferéket, melyek csak a hibát s gyarlóságot teszik szóvá s öntudatlanul is csiklandoztatják kárörvendő, önös lelkületünket. Az öntudatosan jó s „elegáns” lélek mindezt kerüli; vigyáz magára, kivált mások iránt való jóindulatának fölkeltése által, hogy a beszédben, társalgásban se piaci légy, se darázs, se skarabeus ne legyen.