A birtokszerzésnek ez a módja napjainkban különös figyelmet érdemel. A szociáldemokrácia ugyanis kizárólag a munkában látja a jogforrást, hogy az ember valamit szerezzen, birtokoljon, élvezzen. Sőt még a munka fogalmát is csupán arra a munkára korlátozza, melyet produktívnak nevez, vagyis amely az emberiség anyagi boldogulásának eszközeit teremti elő s biztosítja.
Felfogásukat jellemzi előfutárjuknak, Saint-Simon grófnak (1760–1825) hatásvadászó, de ízig-vérig hamis ún. „parabolája”.
Gondoljuk el, mondja a gróf, hogy Franciaország egyszerre megfosztatnék ötven legjobb fizikusától, ötven legjobb vegyészétől, ötven legjobb fíziológusától, ötven legjobb bankárjától, kétszáz legjobb kereskedőjétől. Minthogy ezek kiválóan produktív franciák, elvesztésük által az ország lélek nélküli testté lenne. De most tegyünk fel más esetet. Az ország hirtelen elvesztené a király öccsét, az összes minisztereket, tanácsosokat, adószedőket, bíborosokat, érsekeket, püspököket s kanonokokat, az összes fő- és alispánokat, miniszteri hivatalnokokat, bírákat s hozzá még tízezer főúri nagybirtokost. Mindenesetre sajnálatos volna, mert ezek jó emberek, de az államra ebből semmiféle politikai baj nem származnék, „a haza színvonala nem süllyedne”. Ámde – kérdezhetjük Saint-Simon gróftól – nincsenek‑e az emberiségnek még egyéb, sőt sokkal nagyobb javai is, mint amelyeket a fizikusok, bankárok stb. „produkálnak?” Vajon nem érdekei‑e a világnak a vallás, az erkölcs, a tudomány, a biztonság, a jogrend, az egészség stb.? Ezeket viszont a társadalom amaz osztályai szolgáltatják, melyeknek veszte felett a jó gróf úr oly hamarosan s könnyen napirendre tért.
Ezzel szemben a keresztény álláspont az, hogy minden testi vagy szellemi erőfeszítés, mely valami jót akar termelni, legyen az a jó lelki, erkölcsi vagy anyagi, munkaszámba megy és magában véve alkalmas, hogy az ember általa tisztességes megélhetését kiérdemelje.
Amint ugyanis az ember ura saját lelki és testi erejének, úgy tulajdonosa lesz azok gyümölcseinek is, vagy ha nem magának dolgozik, joggal követelheti az értük kialkudott bérét.
Másrészt azonban azt is meg kell állapítanunk, hogy a munka nem az egyedüli s nem is az első s legfőbb forrása a tulajdonjognak. Hiszen a munka máris feltételezi az anyagot, földet, nyersterményt stb., amely a munkásé vagy másé; szóval már a munkát megelőzőleg valakinek tulajdonát alkotja. A tulajdonnak hasznára, gyümölcsére pedig jog szerint csak a tulajdonos tarthat igényt, a felfogadott munkást nem a haszonban való részesedés, hanem a kialkudott munkabér illeti meg.