a) „Kimenvén pedig az a szolga, talála egyet szolgatársai közül, ki száz pénzzel tartozik vala neki és megfogván, fojtogatá őt, mondván: Fizesd meg, amivel tartozol. És leborulván szolgatársa, kéré őt, mondván: Légy béketűréssel hozzám s mindent megfizetek neked. Amaz pedig nem akara, hanem tömlöcbe veté őt…” (Máté 18,28). Kimenvén pedig a szolga szolgatársai közé, a nagy, Fölséges Úrnak magaslatairól leszállván az alacsony érzések régiójába, hol szolga-, kufárlelkek gyötrik egymást, kegyetlen lett, s megfeledkezett az irgalomról. Ime a szolgalélek nyomai a sárban! Jézus lelke a legnagyobb hivatás fölségével, az isteni érzések áldásával jön felénk. Lelkében szenvedéllyé fejlett az örök halál veszedelmének aggodalma s az örök élet közlésének vágya. Jön átkot eloszlatni, poklot zárni, végtelen adósságot elengedni; jön az élet legsötétebb gondját eloszlatni; jön erővel s hatalommal; győzi. Lélekkiáradással, pünkösdi tűzzel szemében, karácsonyéj mézével ajkán, a megtestesülés áhítatával szívében jön felénk; könnyeket, irgalmat, könyörületet, tisztaságot, erőt, halhatatlanságot hozott, s a szolgaember mindezt felejti s száz pénzért fojtogat, keserít, üldöz, öl… s pokolba jut! Az az Isten-gyermek, ez a szolgatípus!
b) „Látván pedig szolgatársai a történteket, igen megszomorodának…” A szolgatársak, kiket a kegyetlen önzés el nem állatiasított, szomorkodnak; a világ az ő kínjuk, az az alacsony, mellén kúszó, földet érő kígyóvilág. Ők tesznek ellene, dolgoznak, küzdenek és sírnak, de nem szabad elernyedniök s nem szabad a sasok magaslatairól a kígyók csapásaira térniök. Menjenek csak bízvást Krisztus után, még ha könnyes szemmel is. Menjenek s érvényesítsék tőlük telhetően a szeretet harmonizáló erejét; foglalják énekekbe, himnusokba az élet diszharmóniáit; sugározzák ki lelküket; a lélek sugarai az igazság, jóság, szentség, szépség, erő, öröm, élet. Tegyék széppé a világot; rongyokba, vityillókba hozzák magukkal a tündérmeséket elhalaványító krisztusi világosságot; árasszanak ki tájékra, mezőre, szérüre, redves kerti palánkokra, liceumbokrokra poézist; járjon velük utcákon, folyosókon, szalonokban, kapuk alatt, pince- és padláslakásokban az élet lelkesülése, s azért mert szomorkodniok kell, ne felejtsék, hogy ők voltakép a lét s az élet ittas élvezői. Ez nem filozófia, hanem kereszténység.
c) „Akkor eléhíván őt ura, mondá neki: Álnok szolga, minden adósságot elengedtem neked, mivelhogy kértél engem; vajjon nem kellett volna-e neked is könyörülnöd szolgatársadon, mint én könyörültem rajtad.” Ó, ki bírja el e vádat s még inkább a szolgaérzés sírkövét! Mit adott s mit bocsátott meg nekünk az Úr! Hogy ég a lelkemen Krisztus vére, mellyel bűneimet eltörülte; hogy járja át szívemet „kétélű kardnál élesebb” igéje; mily kincsek kallódtak el kezeim közt, mintha homokszemek lettek volna; sőt tán még lelkek örök veszte is reám borítja árnyékát, s íme „minden adósságot elengedtem neked”, s te álnok, sötét, hideg öntudat ráveszed a lelkedet, hogy másnak meg nem bocsátsz s kegyetlenkedel vele? Emberek, ez alávalóság nyomai a pokol csapása! Azért szeressetek, irgalmazzatok, mint ahogy én szeretek s könyörülök; ne legyen nehéz kőszívetek, hanem bocsássatok meg sérelmet és kislelkűséget!