A táborhegyi imádkozás

Uram, jó nekünk itt lennünk” (Máté 17,4).

a) Jézus imádkozik s színében elváltozva dicsőségbe öltözik. Mit jelent az? Rendesen arra utalunk, hogy Krisztus a Golgotán át jutott az Olajfák hegyére, honnan az égbe szállt; de nem figyelünk arra, hogy a Golgotára is a Táboron át jutott. Harcát győzelmesen azért tudta megvívni, mert lelkében átszellemült a rossz, a kín s a szenvedés. Fényben állt s élt lelke, azért tudta legyőzni a sötétséget. A Táboron mutatta be lelkének fölemelkedését, „ascensus in Deum”; szellemi munkára tanítja az embert, mellyel világ, idő, nyomor, mulandóság s a gyöngeség fölé emelkedik; munkára, mellyel fölszabadítja szívét, hogy ne tapadjon a göröngyhöz, munkára, mellyel ruganyosnak őrzi meg lelkét reakcióban a rossz ellen; bánatban is életvidoran és erősen; munkára, mellyel törekvésben, vágyban, küzdelemben elnyujthatja s kifeszítheti. Ez a munka az imádság. Igy kell imádkozni: lélekben fölemelkedni s dícsérni, áldani s kérni, megkövetni az Urat. Mint a sas napfénnyel, úgy töltekezzünk isteni gondolatokkal és lelkesüléssel. Az emelkedés a zsoltár, a lendület a himnus. Megbeszéljük az Úrral ügyeinket, kérdezzük és várjuk feleletét: „loquere Domine”.

b) S elváltozott színében, mialatt imádkozott: felöltözködött fénybe s tűzbe s érezte az Isten örömeinek s vigaszainak ünnepét. Isteni gondolatok s érzések által elváltozunk; „species altera”, más, különb emberekké leszünk. A bizalmatlan, csüggedő, félénk, földies emberből isteni ember válik. Ereje lesz a gyengének s lelke a csüggedőnek. Lélekkel legyőzi a testet s világot, a rosszat s a kísértést. Csak az a nyomorúság győz, mellyel szemben lelket nem állítunk; a szellemmel áthatott szenvedés nem csúnya s nem gyilkol; annál pusztítóbb a szellemtelen. Az a szív, mely megnyílni s oly érzéssel tud beszélni Istenével, hogy egyre vágyik a jobb után s töri magában a rosszat, tényleg a Tábor lejtőjén jár s az Isten vonzalmait élvezi. „Mutaberis in virum alienum”; elváltozol – biztatja az olyat a lélek – elváltozol más emberré. A vágy elnyujtja, a szeretet megolvasztja, a fegyelem pedig új formába önti a lelket. Azért tehát dolgozzunk lelkünk hangolásán, ébresszük föl a megfelelő érzelmeket. Ne várjunk, míg az ár elsodor; ereszkedjünk mi magunk a mélybe. Használjuk a röpimákat; ébresszük vágyainkat, fohászainkat a szentírás szavaival!