a) „És hat nap mulva maga mellé vevé Jézus Pétert, Jakabot és Jánost és fölvivé őket egy magas hegyre külön, és színében elváltozék előttük, és fénylék orcája mint a nap, ruhái pedig fehérek lőnek mint a hó. Felelvén pedig Péter, mondá Jézusnak: Uram, jó nekünk itt lennünk!” (Máté 17,1–10).
Lelkétől, imában áthevült lelkétől változott el színe „s midőn imádkozott, ábrázata más színű lőn” (Luk. 9,29). Ez az Isten-egyesülésben boldogított lélek színe-változása; a test és vér, a földi lét nehézsége és sötétsége lélekbe öltözik. Egyre azon dolgozunk, hogy több lélek áradjon ki a testre, az ösztönre, több lélek a munkára, társadalmi intézményekre. A léleknek testet, ösztönt természetfölötti szépségbe s fénybe öltöztető munkáját imának hívjuk; imáinkban dolgozunk azon, hogy átformálódjunk s tisztábbak, nemesebbek, lelkiebbek legyünk. Az erkölcsi erőkifejtés első lépése a színeváltozás felé az alázatos, meleg, erős ima!
b) Mikor e meleg áramlat a lélekben megindul, s felsőbb, édes világosság szűrönközik életünkbe, akkor Péterrel kiáltjuk: Uram, jó nekünk itt lennünk; itt a lelki emelkedettség magas hegyén, itt az isteni fölvilágosítások régiójában, itt az imádság fényes felhőjében, itt a világtól messze s közel az Istenhez; jó, jó nekünk itt lenni, s használjuk is föl a vigaszok e tavaszi virágfakadását, de tartsuk szem előtt, hogy a hegyről le kell jönnünk a poros, lapos világba. Jöjjünk úgy le, mint kiknek fényes a lelkük s telítve van lelkük a magaslatok fűszeres levegőjével.
c) S a másik színeváltozás? „és maga mellé vévén Pétert és Zebedeus két fiát, kezde bánkódni és szomorkodni s orcájára borula imádkozván: Atyám, ha lehetséges, múljék el e pohár tőlem; és méne tanítványaihoz és alva találá őket” (Máté 26,36). Itt a vérrel verejtékező „facies”; ez a szomorú lélek kiáradása a testre; a vigasztalanság és elsötétülés állapota. A földi ember irtózik tőle s alszik; boldog, ha magát felejti. Krisztus itt is imádkozik, küzd s az Isten szent akaratán megnyugszik. Te akarod, Uram, kezedből veszem e kelyhet; ha vigaszt nem is érzek, mindegy; öntudatomba zárom a dicsőség biztosítékát, hogy a vigasztalanságban teljesített isteni akarat az örök életnek s minden kegyelemnek magva.