A kommunizmus tudományos védelmezői a szentatyákat is, mint az ő eszméik szószólóit szeretnék feltüntetni. És tényleg az ősi Egyház nagytekintélyű tanítói tesznek is hellyel-közzel nyilatkozatokat, melyek, ha egész műveikből kiszakítjuk azokat, a magántulajdon ellen látszanak szót emelni. Pl. Szent Ambrus azt állítja, hogy a természet összes javait mindenkire közösen árasztja. Isten azért termel mindent, hogy mindenki közösen éljen belőle s a föld mintegy közös birtok legyen. (De offic. I. 28.) Más szentatyák ismét, mint I. Kelemen pápa, azt mondják, hogy a privátbirtok a bűn vagy az igazságtalanság szülötte. Elvetendőnek állítják, ha valaki bármit a magáénak nevez, mert a természet mindent közösnek adott, közösnek szánt. (Szent Ambrus fennidézett művéből.)
Ezek az ellenvetések nem újak. Már Szent Tamás s magyarázói foglalkoznak velük. (Summa. 2. 2. qu. 66. a2.)
Hogy valamely szentatya igazi véleményét megismerjük, nem elég egyik-másik, többnyire szónokilag kiélezett nyilatkozatára hivatkozni. A szónok ugyanis, hogy a jóra, igazságosságra lelkesítsen, a bűnt, a gonoszságot megutáltassa, nem ritkán egyoldalúan színezi ki a dolgot. A jelenlevők, a kortársak, kik ismerik az akkori viszonyokat s körülményeket, ismerik a szónok egész életfelfogását, céljait, nagyon jól s helyesen értik meg őt, míg ellenben szavai a későbbi kor gyermekeinek már homályosak s érthetetlenek vagy legalább is könnyen félreérthetők. A szentatyáknak egyéb nyilatkozatait, műveit is szemmel kell tehát tartanunk, ha álláspontjukat helyesen akarjuk megítélni.
Íme ugyanaz a Szent Ambrus, aki kora dúsgazdagjainak tobzódását, keményszívűségét hevesen ostromolva, magát a magánvagyont is – mint láttuk – támadni látszik, másutt megint higgadtan és világosan kifejti, hogy a gazdagság Isten ajándéka, mely a tulajdonosra erkölcsi felelősséget hárít. Figyelmezteti a gazdagokat, hogy jogtalanul idegen jószágra kezüket ki ne nyújtsák, hanem elégedjenek meg a vagyonszerzés becsületes eszközeivel. Nevezetesen pedig felhívja őket, hogy feleslegükből alamizsnát osszanak. Egyben hangoztatja, hogy az alamizsna önkéntes ajándék s a szegénynek nincsen joga azt a gazdagok kezéből kicsavarni. A „jaj”, melyet az Úr a gazdagok ellen szór, nem azokra vonatkozik, akik földi javakat birtokolnak, hanem olyanokra, kik azokat rosszul használják. (De Nebuthe Izrael c. 15. n. 67.)
Hasonlóképpen beszélnek Szent Vazul és Aranyszájú Szent János is, kinek szavait nemcsak bizonyító erejükért, hanem megható szépségükért is ide iktatjuk. Miután a szent egyházatya kifejtette, hogy a szegények irigysége s vagyonéhsége éppoly kárhozatos, mint a gazdagok kapzsisága és pazarlása, így folytatja:
„Lázár példája súlyosan megvádolja azokat, kik a szegénységet duzzogva tűrik. Ez a szegény ott a gazdag ajtajánál nem panaszkodott, nem zúgolódott. Nem mondotta, mint annyi mások: «Lám, ez a gazdag! Javakban dúslakodva, fényűzően tölti életét, én pedig megvetetten heverek itt és éhen pusztulok». Nem így beszélt Lázár, de azért aztán az angyalok el is vitték ám holta után Ábrahám kebelébe. Mi se mondjuk tehát: ha Isten szeretne engem, nem engedne ekkora nyomorban sínylődnöm. Emlékezzünk meg inkább arról, hogy Isten éppen azokat fenyíti, akiket szeret.” (De Lazaro conc. 1. c. 9.)
Az igaz hit forrásai tehát: a Szentírás, a hagyomány a tulajdonjog szentségét és sérthetetlenségét csakúgy igazolják, mint a józan ész, a természetes ösztön s az emberi nemnek közös meggyőződéséből eredő általános gyakorlata. És így kétségtelen, hogy mindazok a társadalmi rendszerek, melyek elvben vagy gyakorlatban a magántulajdont támadják, Isten VII. és X. parancsával nyílt összeütközésben vannak. Hátra van most már, hogy ezt az általános erkölcsi törvényt az egyes életviszonyokra alkalmazzuk.
