„Tulajdonába jött, de övéi őt be nem fogadták” (Ján. 1,11).
„Azoknak, akik erkölcsi reformokért akarnak dolgozni a világon, mindenekelőtt Isten dicsőségét kell keresniük.” – Leonardi Szent János
„Figyelmet kell fordítani arra, hogy azoknál kezdődjék meg a megújulás, akiknek kötelességük a többiek életét is megújítani.” (Leonardi Szent Jánosnak a pápához írt leveléből).
1574 óta néhány pappal együtt a Madonna della Rosa kistemploma mellett lakott Lukka városában. A közös életet élő társaságnak ő volt a vezetője. A társak egymás között írott szabályok szükségességét kezdték emlegetni. A lelkipásztori munkától agyoncsigázott János azonban nem igen ért rá az írásra. De úgy látszik akkor még nem is látta annak értelmét.
Egyszer azután nyíltan álltak elő társai s írott szabályzatot kértek tőle. Erre ő a kért törvénykönyvet megírta a legvelősebb rövidséggel. Elővett egy papírlapot s reá nagy betűkkel mindössze ennyit írt: „Engedelmeskedni”.
A meleg szívű, de nem gyönge kezű Jánosnak ez a megnyilatkozása azt hangsúlyozza, hogy a közösség számára a legjelentősebb erény az engedelmesség. Élete viszont azt mutatja, hogy ő maga tudott alázatosan és alkudozás nélkül engedelmeskedni, bölcsen és elvszerűen parancsolni. Az ő vezérsége alatt az engedelmesség nem volt nehéz dolog.
1543-ban született egy kis olasz faluban, Diecimoban. Szülei jómódú polgáremberek voltak. Atyját Leonardi Jánosnak, anyját Lippi Jankának hívták. A vallásos és tehetséges fiú korán került a közeli Lukkába. Gyógyszerésznek készült. Lelki ügyeivel az új környezetben is komolyan törődött s belépett a Colombini Szent Jánostól (júl. 30) világiak számára alapított jámbor és karitatív egyesületbe. Amikor 16 éves korában kitanulta a gyógyszerészséget, az egyesület egyik vezetőjének szolgálatába állott. Gazdája egyszerű, jó lélek volt. Lakását kórházzá alakította át s azt kézimunkájával tartotta fenn.
Ennél a kis kórháznál alkalmazta Jánost is. Az ifjú készítette az orvosságokat, emellett pedig teljes önfeláldozással ápolta a betegeket. Tíz éven át folytatta ezt az áldozatos munkát.
Jutalmul megkapta Istentől a papi hivatás kegyelmét. A hívásnak engedelmeskedett. Legelőször a ferencrendieknél kopogtatott fölvételért. A 26 éves gyógyszerész kérése azonban itt nem talált meghallgatásra. Erre nem átallott a latin iskolát kezdő fiúkkal egy padba ülni, s két év alatt megszerezte a papsághoz szükséges tudományt. Az 1571. esztendő végén pappá szentelték. Püspöke a lukkai plébániára küldte káplánnak. A késői hivatás érett elszántságával fogott hozzá a lelkipásztori munkához. Felnőttek számára nagyszabású beszédeket tartott, összegyűjtötte különösen a szegény-sorsú gyermekeket és ifjakat keresztény oktatásra, sokat gyóntatott s gyakran érintkezett a hívekkel.
A Jukkai börtön lakói és a kórházak betegei is jól ismerték irgalmas szeretetét. De minél jobban hatolt bele a lelkek vezetésének művészetébe, annál jobban érezte a krisztusi igék igazságát: „Az aratni való ugyan sok, de a munkás kevés” (Luk. 10, 2). Kérte is az aratás Urát, hegy küldjön munkásokat az ő aratásába. Imája meghallgatásra talált. Elsőnek egy jóra való varga, Arringhini György és egy Cioni János nevű nemesember csatlakoztak hozzá. Azután jöttek mások is; az egészen egyszerű embereken kívül nagyon előkelőek is.
Csakhamar rákerült a sor a közös életre (1574). A társak ugyanazt tették, amit a vezetőjük: dolgoztak a maguk megszentülésén és embertársaik üdvén. A Jukkai püspök, Giudiccioni Sán-dor nagyra becsülte segítségüket. János működése ezután még több területre terjeszkedett ki. Ügyes katekizmust szerkesztett az ifjúság számára. A városban meghonosította a farsangvégi 40 órás szentségimádást, úgy amint ezt megkezdte néhány évtized előtt Zaccaria Szent Antal (júl. 5) Milánóban. Bevezette a karnevál tobzódásainak ellensúlyozásául a farsangkeddi általános szentáldozást.
Keményen küzdött a föl-fölbukkanó eretnekek ellen. Püspöke méltán nevezhette egyházmegyéje apostolának. Azonban János ilyen apostoli működés mellett sem tudta megszerezni a polgárság egy részének rokonszenvét a maga és kis társasága számára. Első lakásukból pl. valósággal kidobták őket. De a S. Maria Corteorlandini templomának papja megkönyörült rajtuk, s 1580-ban meghúzódhattak az ő házában. Itt kapták meg három év múlva (1583) a lukkai püspöktől az első egyházi megerősítést is.
János kora gyermekségétől fogva nagy tisztelettel volt az Isten anyja iránt s intézményét „Az Isten anyjáról nevezett szabályozott papok” társaságának nevezte el. A tagok igehirdetéssel s különösen a szegény gyermekek lelki gondozásával akartak foglalkozni.
Az alapítás után néhány évre, a kezdet kezdetén álló intézményeknél nem ritka csapás kopogtatott: magában a társaságban meghasonlás állott be. Amikor János a pápai megerősítés érdekében tett egyik római útja után haza akart térni, a hatalmas várfallal körülvett Lukka kapui lezárultak előtte. A régi ellenségekhez első munkatársainak hívei is csatlakoztak, s a lakosság mindenféle hamis ürügy alatt nem engedte be a városba. „Tulajdonába jött, de övéi őt be nem fogadták” (Ján. 1,11).
A keserves ügy egészen a nagy V. Szixtus pápáig (1585-90) jutott el. János egy ideig a legnehezebb helyzetben volt: az ellene fölhozott vádak mintha eleinte hitelre találtak volna. Ártatlansága azonban csakhamar kiderült. De a reánézve kedvező ítélet ellenére sem tartotta alkalmasnak az időt a visszatérésre. Rómában maradt s ott a legbensőségesebb barátságban élt az örökvárosnak akkor talán legnagyobb emberével, Néri Szent Fülöppel (máj. 26).
Fő törekvése az volt, hogy lendítsen Róma kórház- és iskolaügyén.
VIII. Kelemen (1592-1605) személyében hatalmas pártfogóra talált. Az ifjúság lelki gondozását annyira szívén viselő pápa igen megbecsülte őt. 1593-ban jóváhagyta szerzetének részletes szabályait s kongregációját kivette a püspöki joghatóság alól. Sőt a lukkai kedélyek lecsillapításával lehetővé tette számára a hazatérést. János 1596-ban csakugyan elment Lukkába, azonban ott rövidesen be kellett látnia, hogy másutt eredményesebben tud munkálkodni. A Szentszék erre egymásután a legkényesebb föladatokat bízta rá. A bizalomnak teljesen megfelelt; a reábízott ügyeket nagy tapintattal és tetterővel intézte el. Így apostoli biztosként a nápolyi királyságba kellett mennie a Montevergine szerzet reformjának végrehajtására.
Nagy sikerrel fáradozott a vallumbrózaiak megújhodásán. Ugyancsak őt bízták meg a szervitarend anyaházának, a Montesenarionak hivatalos látogatásával. Ilyen megbízásai egyházmegyékre vonatkozólag is voltak. Mint jó szervező szerzetén kívül több hasznos egyesületet hívott életbe. Sok-sok fáradozásának jutalmául végre 1601-ben VIII. Kelemen jóvoltából szerzete Rómában is megtelepedhetett.
Mint szerzetének legfőbb elöljárója rengeteget fáradozott annak terjesztése érdekében.
1603-ban a nagy oratoriánus-bíboros, Barónius Cézár (+ 1607) lett a kongregáció védője, ami igen nagy segítséget jelentett a szerzetnek. János Rómában különösen a nemesség köreiben örvendett nagy népszerűségnek. Amikor pl. 1604 táján a római iskolamesterek az ingyen tanító Kalazanci Szent József (aug. 27) ellen a kegyes-iskolák demokratikus jellegének fölhánytorgatásával csináltak hangulatot a nemesség között, VIII. Kelemen őt bízta meg a szülők megnyugtatásával. Ezt a feladatot a legnagyobb tapintattal végezte s szívesen fáradozott abban, hogy az ő szervezete és Kalazancius fiai közt barátság szálai szövődjenek.
Sok viszontagság és sok siker után 1609 október 9-én a Szentvárosban dühöngő járvány áldozata lett. Boldoggá avatási pere halála után nemsokára megindult, de csak IX. Pius alatt 1861-ben ért véget. Szentté XI. Pius pápa avatta 1938-ban.
Olaszországban és Belgiumban élő rendi fiain kívül, (ezek 1621 óta ünnepélyes fogadalmas szerzetesek) főleg a piaristarendben tisztelik. Ez nemcsak az említett megértésért van így, hanem elsősorban azért, mert halála után öt évre szerzete egyesült a kegyes-iskolákkal s fiai három éven át (1614-17) Kalazanciussal közösen dolgoztak a szegény ifjúság nevelésének szent ügyében.
„…Szentünket városának lakói száműzték, munkatársai sem értették meg, sőt szerzetesi közösségének tagjai is sokszor támadták. Mindezek ellenére szelídségét, amely bölcsességéből fakadt, nagyra becsülték a Rómában élő, szentéletű, később szentté avatott papok, mint Néri Szent Fülöp és Kalazanci Szent József. Barátságban, bensőséges kapcsolatban álltak vele. Itt érdemes elgondolkoznunk a mondáson: „Madarat tolláról, az embert barátjáról lehet megismerni.”
Jánosnak a bölcs tanítónak és az Egyház megújulásáért buzgólkodó papnak saját hazájából menekülnie kellett. Ugyanakkor Rómában a pápák kérésére a maga szelíd bölcsességével sorban oldotta meg a nehezebbnél nehezebb diplomáciai feladatokat. Joghatósági vitákat tisztázott; széteső szerzeteket reformált meg.
Érvényesült nála a Jézustól származó mondás:
„Egy próféta sem kedves a maga hazájában.” (Lk 4,24).
„Figyelmet kell fordítani arra, hogy azoknál kezdődjék meg a megújulás, akiknek kötelességük a többiek életét is megújítani.” (Leonardi Szent Jánosnak a pápához írt leveléből)…”
Istenünk, minden javak bőkezű osztogatója, ki Szent János áldozópapod által hirdetted a népeknek az evangéliumot, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy az igaz hit mindig és mindenütt gyarapodjék!
Szent Dénes püspök, Rusztikusz és Aladár vértanúk
„Siess, ó boldog vértanú, köszöntsd győzelmed ünnepét, ma nyerted véred díjaként fejed köré a koszorút.”
Dénes római-gall püspök volt, aki a 3. század közepén az akkor még jelentéktelen helységben, Lutitiae Parisiorumban, a mai Párizs elődjében hirdette az evangéliumot. Mint a város első püspöke megszervezte az egyházi életet, és Decius (250-251) vagy Valerianus (258) üldözése alatt munkatársaival együtt lefejezték.
Ha a történeti adatok alapján ismert szentről leválasztjuk azt a Szent Dénest, akit a későbbi századok féltő tisztelete formált magának, meglehetősen halvány képet kapunk. Dénes római-gall püspök volt, aki a 3. század közepén az akkor még jelentéktelen helységben, Lutitiae Parisiorumban, a mai Párizs elődjében hirdette az evangéliumot. Mint a város első püspöke megszervezte az egyházi életet, és Decius (250–251) vagy Valerianus (258) üldözése alatt munkatársaival együtt lefejezték.
A történeti bizonyítékok szétszórva találhatók a Meroving-kori forrásokban. Így például az 520 körül keletkezett Szent Genovéva-életrajz arról tudósít, hogy Genovéva († 502 körül) bazilikát építtetett a vértanú Dénes püspök emlékezetére. A 6. század végén Venantius Fortunatus versben ünnepli Leontius bordeaux-i püspököt, mert restauráltatta az elődei által emelt bazilikát.
Ennél valamivel többet mond Tours-i Szent Gergely (594) Historia francorum c. művében: Dénes egyike volt a galliai egyházat alapító hét püspöknek, akik Decius császár idején Rómából Galliába jöttek. A hét püspökség, amelyeknek püspökeit Gergely leírása megnevezi, valóban a 3. század közepén keletkezett. Gergely kifejezetten állítja, hogy a párizsi püspököt karddal végezték ki, Genovéva életrajza pedig megnevezi az utcát is, ahol a kivégzés történt: „Vicus Catulliacus”.
A legrégibb források csak az alapító püspökről, vértanúságáról és a bazilika építéséről szólnak, társairól nem. A római martirológium és néhány meroving forrás ezzel szemben azt mondja, hogy Dénes püspökkel együtt egy Eleutherius nevű papot és egy Rusticus nevű kanonokot is megöltek Krisztus nevéért. Későbbi források úgy tudják, hogy Rusticus pap, Eleutherius pedig diákonus volt. Mindezek a bizonytalanságok csak arra utalnak, hogy Dénes püspök és társai vértanúságáról kezdettől fogva csak kevés biztos adatot ismertek.
Mint már említettük, Szent Genovéva volt az, aki 475 körül bazilikát építtetett Szent Dénes sírja fölé. Genovéva életrajzírója megjegyzi, hogy a párizsi klérus nagyon tartózkodó volt az építéssel szemben, s hogy valóra vált, csak a szent kezdeményezésének és kitartásának köszönhető. Kétségtelen, hogy a párizsi egyház alapító püspökének sírja feledésbe soha nem merült, de az is természetes, hogy a bazilika építése ösztönzően hatott a tiszteletére. Aztán idők múlásával, ahogy a hívők adományokkal látták el a templomot, úgy nőtt a bazilika és papságának jelentősége.
A 6. század végén Szent Dénes bazilikája már híres és gazdag templom, mert Tours-i Gergely arról ír, hogy Sigebert katonái a Hilperich elleni háború során 574-ben kifosztották. Nem sokkal ezután szerzetesek vették át a bazilika gondozását, majd a frank királyok gazdag ajándékai jóvoltából apátsággá szerveződhetett a szent sírja körül élő szerzetesek közössége. Ez alapozta meg azt a fejlődést, melynek során a Saint-Denis-kolostor – pápai kiváltságok révén, s mert a frank királyok temetkezési helye lett – a középkor leghíresebb kolostorává vált, sőt, frank-francia nemzeti szentéllyé alakult. Dagobert király idejében (626–636) Fulrad apát az egész kolostoregyüttes átépítése alkalmával felújíttatta a bazilikát. 775. február 24-én, Nagy Károly jelenlétében szentelték fel a templomot.
A bazilika további kiépítése párhuzamosan haladt a vértanú szenvedéstörténetének kibontakozásával. A történet első bővítése – a 6. és 8. század között – más vértanútörténetek elemeinek átvételében állt, így akarták kiszínezni a Dénes püspökről tudott szegényes elbeszélést. Ez a passió egy évszázaddal korábbra teszi a szentet, mert azt mondja, hogy I. Kelemen pápa szentelte püspökké és küldte missziósként Párizsba.
A legendának ezt az aranyfonalát továbbszőve egy második passió már úgy beszél, ahogyan majd a végső formát fogalmazza meg Hilduin apát 835-ben. Eszerint pedig a kevéssé ismert Dénes püspök nem más, mint a műveiről híressé vált Areopagita Dénes, akit Szent Pál térített meg Athénban (ApCsel 17,34). Ezzel pedig az jár együtt, hogy a párizsi egyházmegye és a kolostor apostoli eredetű! E történeti tévedés azonban semmit nem von le a tudós apát érdeméből, mert 827-ben nagyon rövid idő alatt lefordította a Konstantinápolyból Párizsba hozott műveket, melyeket a hagyomány Areopagita Dénesnek tulajdonított, s ezzel alapvető és meghatározó forrásmunkákat adott a következő századok teológusainak kezébe. Ettől függetlenül hagiográfiai következtetései helytelenek voltak, és a későbbi kutatókat hosszú időn át téves irányba vezette.
Hilduin mesterien kiszínezett legendájával szemben már a kortársak közül is szót emeltek néhányan. Lyoni Florus, Viennei Adon és Usuard a martirológiumaikban makacsul őrzik a régi adatokat. Ebben az igazolhatta őket, hogy nem a párizsi Saint-Denis-kolostorhoz, hanem más egyházakhoz és kolostorokhoz tartoztak. Később Abaelardus, aki a Saint-Denis-kolostor szerzetese lett (1125), hivatkozott Béda Venerabilisnak az Apostolok Cselekedeteihez írott kommentárjára, amelyet ő gondosan áttanulmányozott, és nyíltan megtámadta a Hilduin-féle legendát. Mikor azonban az apát a többi szerzetessel együtt nagyon határozottan szembeszállt vele, bocsánatot kért és elfogadta a véleményüket.
Napjainkig a történelem folyamán többször is felkavarta a kedélyeket Franciaországban a Szent Dénes-kérdés. Ez az ügy jól példázza, hogy milyen különbségek vannak a néphit „jámbor történetei” és a „tudósok meséi” között. És Hilduin esete azt is mutatja, hogy a tudományosság nem mindig tudja biztosítani a történeti hitelességet.
Már a Jeromos-féle Martirológium október 9-én emlékezik meg Szent Dénes és társai párizsi vértanúságáról. Rómában a 11. század óta ünneplik őket.
Párizs első püspökének és vértanú társainak életéből csak a legendás elbeszélések alapján alkothatunk valami képet.
A pápa küldte Dénest Párizsba Eleutheriusszal és Rusticusszal együtt. Általuk a kegyelem fénye oly nyilvánvalóan ragyogott fel e vidéken, hogy a pogány papság felháborodott és lázadást szított ellenük, de mikor a felbujtott tömeg meglátta a szentet, lecsillapodott, mert Dénes hitével és szelídségével rácáfolt minden koholt vádra. Sokan a lába elé vetették magukat és megtértek.
Fescennius prefektus azonban eljárást indított a párizsi keresztények ellen, és egy prédikációja közben Dénest is letartóztatta. Társaival együtt először gúnyt űztek belőle, majd mindannyiukat megkínozták a börtönben. Dénest utána rostélyhoz bilincselték és tűz fölé helyezték; ezután vadállatok elé dobták, végül keresztre szegezték.
De sem a hitét, sem az életét nem tudták kioltani. Akkor ismét visszavitték a börtönbe, ahol sok halálra ítélt keresztény jelenlétében misézett.
E mise közben megjelent neki az Úr Krisztus, kenyeret nyújtott át és azt mondta: „Fogadd ezt, kedvesem, mert igen nagy jutalom vár rád nálam.” Mise után az őrök kivonszolták a börtönből és egy Merkur-bálványkép előtt lefejezték.
Amint lefejezték – mondja a legenda –, Dénes kezébe vette a tulajdon fejét, és egy angyal elvezette a vértanúság hegyéről (Mons Martyrum, a francia Montmartre) két mérföld távolságra egy helyre, ahol a sírjának kellett lennie. Itt angyali énekszó fogadta.
A bíró megparancsolta, hogy Rusticus és Eleutherius holttestét vessék a Szajnába. Egy nemes asszony azonban a férfiakat, akik teljesíteni akarták a parancsot, meghívta vacsorára, s mikor azok jóllaktak és lerészegedtek, az asszony fogta a két vértanú testét, és a saját földjén eltemette őket.
Később a maradványaikat átvitték Dénes mellé.
Tours-i Szent Gergely tudósít arról, hogy milyen csodálatos erő áradt a szent püspök sírjából. 574-ben katonák kifosztották a templomát, és egyéb kincsekkel együtt magukkal vitték zsákmányként azt a drágakövekkel és aranyérmékkel ékes takarót is, amely a sírt fedte. A sír őrei elmenekültek és hagyták, hogy kirabolják a templomot, a szent azonban megvédte magát: a katona, aki a nyakába akasztott egy aranyat, amit a takaróról tépett le, kiesett a csónakból és a Szajnába fulladt. Ettől a vezér annyira megrémült, hogy az elrabolt takarót visszavitette a sírhoz, nehogy tovább haragítsák a szentet.
A Szent Dénes és Areopagita Dénes azonossága körüli későbbi vitába beleszólt – mégpedig sajátos módon – III. Ince pápa is, akinek sem a Saint-Denis apátjától, sem a francia királytól nem kellett tartania: Párizsban abban az időben újra fellángolt a vita az említett kérdés körül.
A pápa ezért 1215. január 4-én egy tiszteletteljes levelet intézett a kolostorhoz, hosszasan taglalta a vitatott kérdést, de hangsúlyozta, hogy ő személy szerint nem foglal állást a vitában. Ugyanakkor küldött a szerzeteseknek egy ajándékot, amelyet bizonyára keserű szájízzel fogadtak. Elküldte nekik ugyanis azokat a csontokat, amelyeket bíboros legátusai a közelmúltban hoztak Görögországból Rómába. E csontokat a görögök úgy tisztelték mint Areopagita Dénes ereklyéit.
A pápa a vitát ezzel döntötte el: „Areopagita Dénes ereklyéi valóban a kolostorotokban vannak!”
A Szent Dénes-kérdés viszont a történelem folyamán többször is felkavarta a kedélyeket Franciaországban. Mindenesetre a Saint-Denis-i apátságban a feljegyzések szerint 475 óta tisztelik a szent püspököt, Rómában pedig a 11. század óta ünneplik a három párizsi vértanút.
Szent Dénes ma is Párizs és Franciaország védőszentje. A képzőművészet Dénest teljes püspöki ornátusban ábrázolja, kezében tartja püspöksüveges fejét. Jelképei: a pálmaág mellett a kard vagy egy nyitott könyv. Ruháit néha liliomminta ékesíti.
Himnusz Vértanúkért
A Krisztus örök örömét s a vértanúk győzelmeit illőn dicsérje énekünk
dalos lélekkel, boldogan.
Az egyházak vezérei, csatáink győztes hősei, mennyország harcos csapata,
e föld valódi fényei.
Világ félelmén győztesek: a testi kínt ők megvetik és szent halál jutalmaként
a boldog fény lesz otthonuk.
Őrült kínzóik keze közt vergődve ontják vérüket, de állnak rendületlenül
várják az örök életet.
A szentek töretlen hite, az el nem lankadó remény s a tökéletes szeretet
legyőzi a világ urát.
Az Atya fénye itt ragyog, itt győz a Lélek ihlete, ujjong a Fiú ereje
s a menny örömmel eltelik. Amen.
Istenünk, ki Szent Dénest és társait elküldted, hogy a pogány népek között hirdessék dicsőségedet, és amikor szenvedniük kellett, megajándékoztad őket az állhatatosság erényével, kérünk, segíts, hogy példájukból erőt merítve semmibe vegyük a világ dicsőségét, és nehézségeitől vissza ne riadjunk!