Mindennek végcélja Isten, ki a világot saját dicsőségére alkotta, ő a középpont, amelybe minden sugár szükségképpen összefut. Ámde a közvetlen cél, amelyért a föld s javai teremtve vannak, az ember. Isten, a tiszta szellem, azoknak hasznát amúgy sem vehetné, sőt a dicsőség is csupán az ember útján jut belőlük a Magasságbeli égi trónusáig.
Az anyagi világ ugyanis az ember nélkül olyan volna, mint a bezárt képtár, melyből senki sem merít műélvezetet s lelki hasznot. Az ember van hivatva, hogy a természetnyújtotta képekről leolvassa a Teremtő létét, nagyságát, jóságát, tekintélyét s egyéb tökéletességeit. Azért tanítja Szent Pál, hogy amennyiben Isten láthatatlan, „a világ teremtésétől fogva munkáiból megismerhető és látható, úgy, hogy (a hitetlenek) menthetetlenek”. (Róm 1,20)
A nagy világ az ember nélkül olyan volna, mint a gazdaság, melyből senkinek haszna nincs; olyan, mint a fenséges templom, amelybe senki sem jár áldozatot bemutatni.
Az ember a világ gazdája, haszonélvezője. Maga a tudomány is igazolja, amit Isten jóságából amúgy is bizonyossággal következtethetnénk, hogy a föld képes az egész emberi nemet, szaporodjék bármily fokban, a világ végéig jól eltartani, ha térségein kellőképpen megoszlik s szellemi és testi erőit megfelelően munkába állítja. A végső nyomorért, az éhínségért sohasem Istent – aki azt magasabb okokból csupán megengedi –, hanem az emberi szabadakaratot s végelemzésben a bűnt kell felelőssé tennünk.
Az anyagi világ azután bő alkalmat nyújt az embernek, hogy dolgozzék, testi, szellemi erejét kifejtse, tisztességesen megéljen s így módja legyen Istenét hűséges szolgálata által megdicsőíteni.
Az ember a világ papja. Van sok minden a földön, amiről le kell, illetőleg le szabad mondanunk. Van módunk tehát áldozatokat mutatni be Istennek, amiben ő a legnagyobb dicsőségét találja itt a földön.
És kétségkívül nem hiába alkotta Isten a földi dolgokat oly kedvesekké, vonzókká. A szeretet s nagylelkűség így kap bő anyagot a szép s nagy áldozatokra.
Sőt a paradicsomi bűn óta a föld nem csupán rózsát, hanem tövist és bojtorjánt is terem, mely felvérzi az ember kezét, sőt szívét is. Bő alkalom nyílik ezáltal, hogy Istenünket nagy, sőt hősi erények gyakorlatával dicsőítsük meg.
Ezt a magasztos gondolatmenetet fejti ki Loyola Szent Ignác az ő híres „Lelkigyakorlatai”-ban, midőn azt állítja:
„A többi dolog mind (az emberen kívül) a föld színén teremtve van az emberért, hogy azt az ő célja elérésében segítsék. Amiből következik, hogy úgy kell azokat igénybe venni, felhasználni, hogy azt a célt, amelyért az ember teremtve van, előmozdítsák”.