a) A szebb, erősebb életet keresi filozófia és kultúra; Jézus mondja: ezt adom én nektek az Oltáriszentségben. Ő alakította ki magában az istenemberi életet: Isten gondolatait emberi lélekben, Isten érzéseit, célzatait s lelkületét emberi szívben. Ahogy az orgona kiváltja a szél búgását zenévé, s a szem az éther rezgéseit színekké: úgy váltotta ki Jézus lelke az istenit szép, erős emberi életté. Belőle kell az életet meríteni. Erre a jelszó: „egyesülés”. Fogékonyan hozzá símulni s uralkodó, meggyökeresedett gondolkodásra szert tenni, mely Jézusban megpihen. Az egyesülés képesít erre, mert bensőségessé tesz. Jegyes jegyessel, barát baráttal, anya gyermekével egyesülve, bensőséges, lágy, édes viszonyban él. Az Oltáriszentség is erre a bensőséges szeretetre nevel; tűzzel belénk égeti, könnyel belénk éteti Jézus gondolatait s érzelmeit.
b) Az erőteljes, krisztusi szeretet derült, napsugaras légkörbe állít. Ha gyárak légköréből, hol kormot és port szívunk s napsugarat nem látunk, hol olajos a gép s az arc, s lármás a világ, fenyves erdőbe jutunk, tisztul tüdőnk, pezsdül vérünk, kiegyenesedik a fáradt, görnyedt ember. Pedagógia, higiéné segíti ezt az új embert. Jézus is ezen dolgozik, kivált azáltal, hogy az önző, ösztönös, állati, lelkiismeretlen, erőszakos, utópikus embert beállítja saját tiszta, erőteljes érzelmi világába; kiemeli gőgből s római imperializmusból, az erőszak állatiasságából, az érzékiség lágymeleg kábultságából. Faust is ezen okoskodik, Nietzsche is erős embert sirat, Rousseau az erdei s réti emberek árnyai közt keresi az erőt, Tannhäuser is lejön a Venus-hegyről a szebb életért. Jézus a kiváló, különb, szebb élet mestere; szerinte érezek!
c) Az erőteljes élet kitart és áldozatokat hoz; az erőteljes egyéniség küzdelme is; e részben is Jézussal való meleg egyesülésre van szükségünk. Megtanít résztvenni szenvedéseiben, s ugyancsak ő vesz részt a mienkben, mikor keblére borulunk. A tövis, mely minket szúr, az ő töviskoszorújából való; sőt az a töviskoszorú két fejet övez s a sebek két-két kezet, két-két szívet vernek át; az övét s az enyémet. – Itt az áldozatos szeretet forrása; a kereszténység innen merít: „inter consolationes Dei et tribulationes mundi ambulat Ecclesia”. Isten vigasztal a tövises úton önmagával. Belőle való az áldozat szelleme, s az áldozat erejében alakulnak ki a „szép lelkek”, „animae sublimiores”. (Pontif. Rom.) Jézusom véréből merítem s csókjából szívom e lelkületet.