A hitveseknek második lényeges kötelessége a hűség. A szeretet gyökeréből ered s annak egyik legszebb, legillatosabb fehér virága, örök mintát szolgáltatott erre is Krisztus az ő Egyházához való viszonyában. Krisztus hűségesen Egyházával marad örökre: lelke és teste. És az Egyház viszonozza ezt a hűséget. Krisztus csak az ő szeplőtelen jegyesére, az Egyházra gondol, amely viszont Krisztuson kívül nem ismer urat. Ennek a hűségnek nyilvánvaló jele amaz igazán isteni termékenység, amellyel az Egyház szünös-szüntelen a legszebb lelkeket termi s neveli Krisztusnak, a mennyországnak.
Kell, hogy a házastársak is lehetőleg mindig egymással maradjanak, csak egymásra gondoljanak, szívük másfelé hajtásának még a látszatát is gondosan kerüljék. A hűtelent az ószövetségi törvény agyonköveztette, a Szentlélek pedig az újszövetségi Szentírásban pokollal fenyegeti. (Ef 5,5) A hitvesi jogok gyakorlatára vonatkozólag pedig tartsák irányadónak, amit az apostol a korinthusiakhoz írt első levelének hetedik részében tanít. Tekintsenek ebben is keresztényi méltóságukra s a házasságnak Istentől rendelt szent céljaira. Kétség esetén kérjenek bizalommal tanácsot, Isten helyettesétől, a lelkiatyától.
A hűségben való finom lelkiismeretességet minden hitves eltanulhatná Chantal Szent Franciskától. Ha férje távol volt, a legegyszerűbben öltözködött, mert – mint mondá – a szemek, amelyeknek tetszenem kell, száz mértföldnyire vannak innen, szükségtelen tehát magamat csinosítanom.
Ha ilyenkor vendégei érkeztek, igen udvariasan fogadta őket, de oly szerénységgel és tartózkodással – különösen fiatal urakat –, hogy könnyen látni lehetett arcán, az alkalom rosszul van megválasztva a tisztelgésre. Okos eszével – mondja egy régi történetíró – arra a nézetre jutott, hogy ilyenkor a nőnek kissé udvariatlannak kell lennie, hogy nagyon szerény lehessen. Szép példáját adta ennek egy ízben. Volt egy fiatalember, Chantal bárónak egy jó barátja, aki szenvedélyesen szerette szentünket s feltette magában, hogy a végsőkig fogja üldözni. Olyankor jött látogatóba, mikor Chantal báró, a férj éppen távol volt. A bárónő illedelmesen fogadta, mint férje barátját. A vendég estig ottmaradt. Erre a szent asszony, mintha mit sem tudna a fiatalember szenvedélyes szerelméről, kijelenté: Sajnálja, hogy Chantal báró nincs itthon, különben tartóztatná s szállást adna. Ámde ő egymagában, mint olyan nő, kinek férje távol van, ennek a szerencsének nem örvendhet. Azonkívül neki bizonyos ügyben egy szomszédos kisasszonyt kell meglátogatnia. A cselédséget már utasította, hogy szolgálják ki. Azután lóra ült és máshová ment éjjeli nyugalomra.
A fiatal úr annyira megzavarodott és megszégyenült ekkora erény láttára, hogy többé nem merte háborgatni az erényes nőt férje távollétében. Az eset nemsokára férjének is tudomására jutott s még inkább növelte szent felesége iránt érzett gyengéd szeretetét. (Vö. Bougaud: Chantal élete I. 111.)
Midőn 410-ben Alarik gót király Rómát hatalmába kerítette, egyik katonája kivont karddal akart kényszeríteni bizonyos fiatalasszonyt hűsége megtörésére. A derék nő bátran nyújtá oda fejét s késznek nyilatkozott inkább meghalni, mint hitvesi hűségét megszegni. E rendületlen erényesség annyira meghatotta a durva harcost, hogy csábítóból a nő védelmezője lett. Biztonságba helyezendő, a Szent Péter-templomba vezette őt, gondoskodott élelméről, sőt felkereste férjét, hogy sértetlenül visszaadja neki a hűséges asszonyt.
Maguk a pogányok a józan ész világossága mellett a hűtelenségben, a házasságtörésben a szeretet s igazságosság borzalmas sérelmét ismerik fel.
Lucretia, a nemes római hölgy, midőn Tarquinius Sextus rajta erőszakot követett el, bár jómaga ártatlan volt, még sem vélte másképp kiengesztelhetőnek ezt a gyalázatot, mint azzal, hogy férje s atyja előtt nyíltan feltárta az esetet s aztán – mielőtt megakadályozhatták volna – szívébe tőrt döfött. Minthogy a pogány felfogás az ily körülmények között az öngyilkosságot megengedhetőnek vélte, nem szűntek meg az erkölcsös Lucretiát, mint a hitvesi hűség példaképét magasztalni.
Mutatja a pogány népek felháborodását a házasságtöréssel szemben az a szigor is, amellyel azt fenyítették.
Az egyiptomiak ezer vesszőcsapással büntettek a házasságtörő férjet, a házasságtörő nőnek pedig örök bélyegül az orrát vágták le. Az arabok fejvétellel, a törökök s más népek szintén mindig halállal büntették a házasságtörőket. A régi germánok a házasságtörő nő haját levágták s mezítelenre vetkőztetvén, korbácsolva űzték egyik helyről a másikra. A pogány szászok a házasságtörő asszonyt arra kényszerítették, hogy magát felakassza s azután tetemét nyilvánosan megégetve, bűntársát a máglya mellett akasztották fel. A peruiak nemcsak a házasságtörő nőt s férfit, hanem szüleit, testvéreit s legközelebbi vérrokonait is elégették, hogy kiirtsák azt a nemzedéket, amely ily gonosztettre képes. Patna szigetén az indiánok a házasságtörőt szüleihez szokták vezetni, hogy azok megfojtsák, bűntársát pedig tőrrel szúrták le.
És vajon Isten, aki oly eréllyel s fenséggel hirdette ki a hatodik és kilencedik parancsot, vajon adós fog-e maradni legszentebb törvénye lábbaltipróinak? „Ne csaljátok meg magatok – int az apostol. – Sem a paráznák …, sem a házasságtörők nem fogják bírni az Isten országát.”
Egyébként maguk a keresztények példát vehetnek erkölcsösség szempontjából a régi görögöktől is. Midőn Geradas előkelő spártait egy idegen megkérdezte, vajon minő büntetést szabnak náluk a házasságtörőkre, ez felelé: „E gonosztettre Lycurgus nem szabott büntetést, minthogy ez nálunk sohasem fordul elő”.