a) „Óvakodjatok pedig az emberektől, mert föladnak titeket… és a helytartókhoz hurcoltattok majd énérettem… Mikor pedig átadnak titeket, ne gondolkodjatok, miképen és mit szóljatok” (Máté 10,17). Ne aggódjatok sokat. Tegyétek meg azt, ami rajtatok áll, de ne sopánkodjatok, se a nehézségektől ne féljetek. Nem ti intézitek a világot, azt az Úr teszi. S ő beállított titeket ide, hát álljatok. „Kik az Úrban biznak, olyanok, mint a Sion hegye; nem fog ingadozni mindörökké” (Zsolt. 24,1). A vértanúk is emberek voltak s álltak. – A bizalom az önerőnek Isten erejével való tovaépítése; ami tőlem telik, azt teljesen nyujtom, Isten majd folytatja. Szent Ignác mondta: úgy bizzál, mintha mindent Isten tenne, s úgy tégy, mintha mindent magadnak kellene tenned. Szalézi sz. Ferenc pedig mondta: Ha még egyszer jönnék a világra, még jobban bíznám.
b) „Mert megadatik nektek azon órában, mit szóljatok.” Amikor kell, segít az Úr azon órában…! Most talán gyöngének érzem magam s gondolom, hogy ebben vagy abban a kísértésben elbuknám! Ez nem helyes pszichológia s még helytelenebb theológia; mert most nem kell a segítség; ha kell, majd lesz, s akkor máskép érzesz. Hányan lettek kitartók, nagyok, erősek, hősök azon órában… Furcsa órákon, gyenge pillanatokon kell átmennünk néha, de saját hibánkból; miért nem neveljük s nem fegyelmezzük magunkat, mondván: itt is, most is hős, nagylelkű lehetsz, ha el nem hagyod magad… fogj hozzá s ne engedj.
c) „Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem Atyátok lelke az, ki bennetek szól.” Az a bölcs, találékony, bátor, sugalmazó Lélek, – nem pedig ti, ti alantjáró, szeszélyes árnyak; a Lélek, aki vigasztalótok, tanítótok, kit én küldök helyembe, ki vádol, ítél világot. – Atyátok Lelke, aki teremtett s el nem hagy titeket; azért Lélekkel gyámolít, s fölken vele „királyokat, prófétákat, papokat és vértanúkat”. Imádom a Szentlelket, ki sugalmaz és hevít és hűsít és vigasztal engem. Krisztussal az emberrel itt és most, úgy, hogy lássam, nem szólhatok; de Szentlelkével, e nálam ki-bejáró lélekkel, igen.
