A világ Megváltója jelleméhez és hivatásához híven itt a földön „vir dolorum”, vagyis a fájdalmak férfia akart lenni. Nincs az a testi, lelki szenvedés, amelyet szívesen magára nem vállalt, sőt szent mohósággal ne keresett volna. Egyetlen egyet kivéve! A családi élettel nem ritkán kapcsolatos szenvedésekből nem kért soha. Ő a legboldogabb családnak legszerencsésebb gyermeke akart lenni s igazi családi boldogságot kívánt itt a földön élvezni. És ugyan miért? Mert a családi béke s boldogság nem annyira a sors ajándéka, mint sokkal inkább az erény jutalma. Minthogy tehát azt akarta, hogy az ő családja mintaszerűen erényes, szent család legyen, következetesen akarnia kellett, hogy az a lehető legboldogabb család is legyen.
Feltűnik előttünk a názárethi hajlék.
Maga Názáreth, a „fehér város”, „Galilea virága” csendesen, békésen húzódik meg, mint a gyöngy a kagyló ölén, a dombok egész koszorúja közepett s ama magaslatok között, amelyek Ezdrelon síkját északról határolják. Környékén szántóföldek szőlőkkel váltakoznak s az egyes magányosan álló fügefák s datolyapálmák az egész tájnak barátságos jelleget kölcsönöznek. Nem látni itt merészen tornyosuló hegyormokat az azokat környező szédítő szakadékokkal. Nincsenek itt magányos, árnyas, titkosan susogó erdők … Szóval nincs itt semmi „regényes”. Názáreth jellege az elzártság, magány, rejtettség, szelíd komolyság, a mindennapi megszokott élet.
A szent család élete is ilyen volt. A házikója olyan, mint a többi; kicsiny, négyszögletes, lapostetejű. Körötte kicsi kert. Berendezése sokkal egyszerűbb, mint azt a mi elkényeztetett európai ízlésünk mellett elgondolni tudjuk. A műhely is csak a legegyszerűbb, primitív szerszámokkal rendelkezik. Alacsony, szűk, kicsiny. A család életmódja, táplálkozása, ruházkodása szegényes, de kielégítő.
Tehát minden kicsiny, csupán csak egy itt a nagyszerű s fenséges: a családtagok ragyogó erénye s az ezzel kapcsolatos kifejezhetetlen boldogság, amely a házikót betölti s onnan szerteárad. Családi boldogság! Kinek szívét ne melengetné annak még gondolata is? Ki ne vágyódnék utána? Ámde kinek nyílik meg ez a földi paradicsom? Kulcsa az erény, nevezetesen az az erény, amely a többit mind magával hozza: a szeretet, az önzetlen szeretet.
A szent család otthonának homlokzatán aranynál is fényesebben ragyognak e szavak: itt szeretet honol, itt nincs egoizmus, önzés!
Mert valóban, ebben a családban mindenki csak másnak élt.
Gondoljuk csak azt a szent mesterembert, amint nap-nap után kemény, keserves munkával keresi a kenyeret. Tekintett ő valaha magára, a saját kényelmére, hasznára? Soha! Neki csak egy gondja van: csakhogy az a gyermek meg az anyja mindennel el legyenek látva, ne nyomja őket gond s nélkülözés súlya.
És az a jóságos asszony! Ő is napestig tevékeny. Ezer a gondja, baja. Figyelme minden csekélységre is kiterjed, csakhogy minden rendben legyen; tiszta, takaros legyen a lakás, ízletes a táplálék, ép, célszerű a ruha. Kedves otthont akart ő teremteni annak a gyermeknek s annak az odaadó, önfeláldozó férjnek. Maga-magát pedig egészen feledi.
Végül az isteni gyermek! Aki nem azért jött – mint maga mondja –, hogy kiszolgálják, hanem hogy ő szolgáljon ki másokat! Mily kedves, mily szolgálatkész! Hogyan sürög-forog, hogy örömet szerezzen azoknak, akik egészen érte élnek.
Minden családtag tehát megtagadja magát, feledi magát, a többiért él s dolgozik, s íme éppen ezzel akaratlanul is azt éri el, hogy mindenki érte él, érte dolgozik s így ő voltaképpen a szeretet gócpontja lett. És ez mérhetetlenül boldogító! Hiszen nincs más igazi boldogság a földön s az égben, mint szeretni és szerettetni. Csupán a zárkózott, hideg szívek boldogtalanok. A szerető szívek mindig boldogok, mert a boldogság forrását önmagukban hordják.
