a) „És azonnal megszünt az ő vérfolyása, és érzé testében, hogy meggyógyult; Jézus pedig azonnal észrevevén a belőle kiment erőt, a sereghez fordula, mondván: Ki illeté ruházatomat? És felelék neki tanítványai: Látod, hogy szorongat téged a sereg és azt kérded: Ki illetett engem?” (Márk 5,29). Szinte összenyomják az Urat, de ez a testek érintése. Van lelki érintés is. Egymást érintjük szeretettel, bizalommal, kegyelettel, vagy gyűlölettel s hidegen; a meleg kéz, az érzelmes szem emberi érintés. S az Istent érintjük hittel, bizalommal, közeledéssel. Érintette Jézust Magdolna nemcsak kézzel, de lélekkel; érintette Veronika, érintette a vérfolyásos. A napsugár is érint virágbimbót, az eső érint rügyet… A szentáldozásban érintjük, ízleljük, élvezzük Krisztust: „mel et lac ex ore ejus accepi”, csókja tejes és mézes nekem.
b) „És körültekinte, hogy lássa meg, ki azt cselekedte.” Senki, senki. Mind hátrál és fél; érintették őt sokan, s most talán félnek haragjától s mentegetőznek, talán tagadják is. – Sokszor meggondolatlanul gyávák, kétszínűek vagyunk s hazudunk is; mentegetődzünk, takaródzunk. E részben is fegyelemre kell nevelnünk magunkat az ösztönszerű gyávasággal szemben, s mindig egyenesen s nyiltan kell beszélnünk. Még szubjektív nézeteinket, elágazó vélekedésünket is őszintén adjuk elő, ha kérdeznek. Olyan szép a nyilt, egyenes lelkület, bizonyára azért, mert tiszta és erős.
c) „Az asszony pedig félvén és reszketvén, mivel tudta, mi történt rajta, eléjöve és leborula előtte, megmonda neki mindent igazán. Ő pedig mondá: Leányom, a te hited meggyógyított téged.” Ott reszket a jó asszony; fél, mert merész volt, meg merte érinteni az Isten fiát, ő a tisztátlan. Mily kedves, alázatos lélek! Sokszor szentek félnek Jézushoz járulni, áldozni; keveslik érdemüket, hitványnak tartják öltözetüket, érzik gyarlóságaikat! Isten gyönyörűsége ez. Érezzem át mindezt én is, de menjek bizalommal hozzá dacára gyarlóságomnak; ő szeretettel fogad s biztat, hogy a hit gyógyító erő bennem is.