„A lebegő szent”
„Keresztre feszített Jézusom, vedd magadhoz szívemet és gyújtsd föl benne szereteted tüzét.”
Kupertinói Szent József élete gyönyörű kivirágzása annak az egyszerű és tanulatlan erénynek, melyet Assisi Szent Ferenc minden másnál többre tartott tanítványaiban. Írni alig tudott és mégis csodaszépen beszélt Istenről; az erények elméletéhez nem értett és élete mégis, gazdagon át volt szőve a kegyelem csodálatosnál csodálatosabb megnyilatkozásaival.
1603 jún. 17-én született Copertinoban, a nápolyi királyság egyik eldugott kicsiny falujában. Szülei földhöz ragadt szegény emberek voltak s így nem gondolhattak taníttatására. De amit szellemiekben elmulasztottak, azt bőven pótolták lelkiekben: már gügyögő gyermekkorában elhintették lelkében a jámborság és istenfélelem csiráit. Szelíd, magábavonuló természetű volt és kemény megpróbáltatásokat kellett elviselnie. Az iskolában alig ért el eredményt, sokkal jobban vonzotta a templom és az istentisztelet. Később mondta, hogy a novíciátust ő már gyermekkorában elvégezte.
Hét-nyolc évesen „önkívületbe” esett, és zene hatására annyira megragadták belső élményei, hogy társaitól a „tátott szájú” gúnynevet kapta. Nyolcadik és tizenegyedik életéve között kemény betegség megpróbáltatásait kellett elszenvednie, ami még inkább elválasztotta a külvilágtól és pajtásaitól. Kelevényeinek látványa és bűze még anyja számára is nehézzé tette az ápolást. Amikor végre felgyógyult, szemlélődő befelé fordulása végképp elzárta környezete mindennapi életvitelétől.
A szelíd és magába vonuló fiú már kora fiatalságától különös vonzódást érzett a szerzetesi élethez. Nagy is volt az öröme, mikor a helybeli kapucinus-kolostor lakói tizenhét éves korában maguk közé fogadták laikus testvérnek. De öröme nem sokáig tartott; gyönge testi szervezete és ügyetlensége, a munkára való alkalmatlansága miatt azonban nyolc hónap múlva el is bocsátották. Saját megvallása szerint akkor úgy tűnt neki, mintha a szerzetesruhával együtt az eleven bőrét is lehúzták volna róla.
Józsefnek fájt a kényszerű távozás; saját szavai szerint „mintha a kapucinus öltönnyel együtt a bőrét is lehúzták volna”. De alázatosan meghajolt a Gondviselés rendelése előtt és zokszó nélkül visszatért szüleihez. Ekkor minorita nagybátyja kivitte, hogy a grotellai minoriták befogadták harmadrendű testvérnek. Így mégis csak sikerült bejutnia Szent Ferenc követői közé.
Később azonban, nagy örömére, felvette szolgának egy minorita kolostor, ahol megtanult írni és olvasni. Végül jámborsága miatt felvették a rendbe, méghozzá klerikusnak, és három év múlva, 1628-ban nem annyira tudása, mint inkább életszentsége miatt pappá szentelték. Copertino közelében a Santa Maria de Grottella kolostorba osztották be. Igaz, egyelőre a legalacsonyabb és legmegvetettebb szolgálatokat végeztették vele; de ez egyáltalában nem bántotta. Hiszen ő minden munkát úgy végzett, mintha magának Istennek végezné.
Külső élete és szolgálata éppen olyan egyszerű volt, mint azelőtt, de belső világossága, a teljesen egyszerű és erős lélek fénye nem maradhatott elrejtve.
A bűnösök kedvet nyertek a jóra, a zaklatottak békét, az elnyomottak örömet, a szenvedők vigasztalást és segítséget kaptak tőle. Belső élete azonban különösen eksztázisokban nyilvánult meg, s ezek olyan gyakoriak voltak, hogy életrajzírója elmondhatta róla: „Eksztatikus életet élt.” Lelkét egyszerűen lenyűgözte Isten nagysága és szeretete. József esetében az eksztázis nemcsak abban állt, hogy szellemi képességeit magához ragadta Isten és kikapcsolódtak érzékszervei, hanem sokszor és hosszasan lebegett is. Levitációnak, lebegésnek azt a jelenséget nevezik, amikor valaki minden külső segítség nélkül a gravitációtól független állapotba kerül. Józsefet sokan látták a föld felett lebegni vagy repülni.
Isten bámulatos karizmákkal ruházta föl engedelmes, türelmes és alázatos szolgáját: extázisai órákig tartottak, levitációi (földről való felemelkedések) is gyakoriak lettek szentmisék közben is, annyira, hogy sokan azt mondták: szerzetesi élete felét a föld felett élte le. De a gonosz lélek is sokszor zaklatta, néha látható alakban.
„Egyszer a protestáns János Frigyes herceg részt vett szentmiséjén és látta őt elragadtatásban; ennek hatására két év múlva katolikus lett.”
Ami ideje a munkán felül maradt, azt az imádságnak és elmélkedésnek szentelte. Már ekkor különös áhítattal viseltetett a Boldogságos Szűz iránt; bizalmaskodva kedves édesanyjának szólította, képét nap-nap után liliomokkal, rózsákkal és más idő szerinti virágokkal ékesítette, naivságában cseresznyével és más gyümölcsökkel kedveskedett neki s tiszteletére együgyű, de mély érzésű dalokat költött.
Ez a gyermekded közvetlenség és naiv merészség érett szentet takart.
„Az én Anyám önfejű, mondotta. Hozok neki virágot, nem törődik velük; kedveskedem neki cseresznyével, nem kell neki. Kérdezem, hát mit akar. S azt feleli: A szíved kell nekem. Szíved hódolata az én eledelem.”
A fiatal fráter mély és bensőséges jámborsága, még inkább készséges és mindig vidám engedelmessége idővel gondolkodóba ejtette elöljáróit. Józsefnek már akkor az volt az elve: „Az élet kellemetlenségei csak gyermekharc durrogó pisztolyokkal, az engedelmesség pedig kocsi, mely édesdeden a paradicsomba visz”.
Úgy találták, aki így érez és él, az magasabbra van hivatva. 1625 jún. 19-én másodszor is beöltöztették a rendbe, most már nem laikus, hanem klerikus testvérnek és egyben meghagyták neki, hogy lásson hozzá a teológiai tanulmányok elvégzéséhez.
A szentet kimondhatatlan boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy a püspöki felkenésben nemsokára elnyeri a legfönségesebb hatalmat. Lelkesedéssel fogott tehát neki a tanulásnak. De hiába; csakhamar látnia kellett, hogy a tudomány nem neki való. Bármennyire törte magát, jó eredményt nem tudott elérni. Elöljárói azonban rendkívüli jámborságára való tekintettel szemet hunytak a készültségében mutatkozó kisebb hiányok fölött és már 1628-ban megengedték neki az egyházi rend fölvételét.
A felszenteléssel új korszak kezdődött József életében a misztikus elragadtatások és látomások kora. Egyik extázis a másikat követte nála. Mert teste és lelke a folytonos önsanyargatás és a szüntelen benső imádság következtében olyan készséges eszközévé finomult az isteni szeretetnek, hogy a legkisebb jel vagy egyetlen szó, mely bármi tekintetben Istenre vonatkozott, pl. harangszó, orgonabúgás, a Boldogságos Szűz vagy a szentek neve, a kínszenvedés vagy a mennyország gondolata elegendő volt hozzá, hogy pillanatok alatt elragadtatásba merüljön.
Ilyenkor mintha a fizikai világ törvényei rája nézve elvesztették volna érvényüket, rendszerint a magasba emelkedett s hosszabb-rövidebb ideig ott lebegett.
„…A fizikusok keresik a jelenség magyarázatát, és éppen József az, akire bizonyítékul hivatkozhatnak, mert annyi szemtanúja volt lebegéseinek. Magyarázatot mind a mai napig nem találtak.
Ha egy vallásos emberen valami rendkívüliség válik láthatóvá, a jámbor és kíváncsi embereket magához vonja. A nép és a nemesség Maria de Grottellába indult, hogy láthassák az atyát és beszéljenek vele, rendi elöljárója pedig misszionáriusként küldte az egész tartományba. Az általa keltett feltűnés az egyházi elöljárók előtt sem maradhatott elrejtve.
Egy püspöki helynök kételkedve írta róla:
„Egy harminchárom éves ember a Messiást játssza; egész néptömeget vonz maga után.”Az ügy ebben az egyébként is felkavart időben nem tűnt jelentéktelennek. Józsefet az inkvizíció kivizsgálás végett Nápolyba idézte. Itt – mint később Rómában sem – semmiféle hamisságot nem sikerült azonban megállapítani, mégis át kellett települnie egy olyan kolostorba, ahol rejtetten élhetett. 1639-ben azután rendi atyjának, Assisi Szent Ferencnek a sírtemploma melletti konventbe került. Tizennégy évig maradt Assisiben.
Az inkvizíciónál történt feljelentés, kihallgatásai és áthelyezése mélyen érintették. Ellenszegülés és levertség kísértette; olyan magatartások, amelyeket saját tanúsága szerint azelőtt nem ismert. Két évig „olyan kevés fény jutott a lelkébe, mint a parányi ablakon át a cellájába.”
József azonban sohasem kereste a kényelmet. Magától értetődőnek tűnt számára, hogy az első arcvonalban álljon, és a gonosz támadásait saját magán tapasztalja meg. Megtörtént, hogy szerzetestársai reggel félholtan találták a templomban, ahol éjszakai imádságát végezte és a sátánnal viaskodott, akinek ijesztő alakját gyakran testileg is látta. A gonosz sötét szakadékát azért tapasztalta meg olyan erősen, mert a másik oldalon rendkívül erősen élte át Isten hatalmas világosságát.
A formát, ahogy József Isten közelségére válaszolt, az eksztázisra való egészen különleges képessége és adottsága jellemezte. Benne a testi földhözkötöttség és a lelki szárnyalás, a normális érzékelhető élet és a vallási elragadtatás közti egyensúly olyan ingadozó volt, hogy csak egy kis indíték kellett, és máris „önkívület”-be esett. Elég volt számára, ha Jézusról vagy Máriáról, vagy a mennyországról hallott, és hatalmas sóhajtással máris eksztázisba esett. Ezután már nem érzett semmit. Ő maga mondta: „A lélek királynőhöz hasonlít, akinek a testi érzékek a szolgálói. Ha a lélek a király lakába lép, az érzékek kívül maradnak, és semmiféle inger sem mozgatja meg őket. Maga a lélek pedig teljesen Teremtője birtokába kerülve nyugszik…”
Szentek élete
Máskor meg, mikor a szívét betöltő nagy szeretet heve lobbot vetett, valósággal röpült, mint a madár. Egyszer pl. a karácsony szent titka fölött érzett határtalan örömében felugrott s előbb táncra perdült, azután pedig a templom közepéről a főoltárhoz repült és ott több mint egy negyedórán át átölelve tartotta a tabernákulumot anélkül, hogy az oltáron égő tömérdek gyertya közül csak egyet is levert volna.
Az elragadtatások különösen mise közben ismétlődtek nála igen gyakran. Ezért miséje három óráig, sőt néha még tovább is eltartott.
Mivel ez nagymértékben zavarta a kolostor rendjét, elöljárói kevéssel felszentelése után minden közös kötelesség végzése alól felmentették és úgy intézkedtek, hogy az étkezést is szobájában végezze. Később itt állítottak számára oltárt is.
„…1630-ban Copertino városa körmenetet tartott Assisi Szent Ferenc tiszteletére.
József is részt vett a szertartáson, amikor hirtelen felemelkedett, és a tömeg fölött lebegett.
Amikor leereszkedett, és megtudta, mi történt, annyira elszégyellte magát, hogy anyja házába menekült, és elbújt. Ez volt az első alkalom, amelyet több is követett.Nemsokára már „repülő szentnek” nevezték. A bűnösök kedvet nyertek a jóra, a zaklatottak békét, az elnyomottak örömet, a szenvedők vigasztalást és segítséget kaptak tőle.
Belső élete azonban különös eksztázisokban nyilvánult meg: képes volt lebegni, belelátott mások lelkébe, a szentmiséken extázisba esett, át is élte, amiről prédikált.
Józsefet sokan látták a föld felett lebegni vagy repülni. Lelkét annyira lenyűgözte Isten nagysága és szeretete, hogy egyik alkalommal egy kolostori festmény volt rá olyan hatással, hogy felrepült a Megfeszített képéhez, és mintha szoborként odaerősítették volna, hosszú ideig ott maradt.
Máskor mise közben emelkedett föl 30- 50 cm magasságba és merült el teljesen a misztérium szemlélésében. Levitációi oly gyakoriak lettek a szentmisék közben, hogy sokan azt mondták: szerzetesi élete felét a föld felett élte le. Az is megtörtént, hogy társával belépett egy templomba, s az ének hallatára fölemelkedett, de magával ragadta társát is, és előrerepült vele a tabernákulumhoz…”
Szentek élete
A szent rendkívüli adományainak e nagy óvatosság ellenére is hamar híre futamodott. Az emberek tömegesen tódultak hozzája, hogy szem- és fültanúi lehessenek megfoghatatlan misztikus elragadtatásainak. Később az inkvizíció is figyelmes lett a dologra és hogy minden visszaélésnek elejét vegye, szigorú vizsgálat alá vonta a szent életét. A vizsgálta 1638-ban Nápolyban indult meg, majd Rómában folytatódott. József olyan egyszerű és természetes feleleteket adott a hozzája intézett kérdésekre, hogy bírái semmi kivetnivalót nem tudtak találni életében.
A szent Officium mégis úgy intézkedett, hogy egyelőre az assisi kapucinus-kolostorban szigorú őrizet alatt tartsák. De ez semmit sem változtatott a dolgokon. Az extázisok szinte nap-nap után ismétlődtek, és a népcsődületek is tovább folytatódtak.
X. Ince pápa a további csoportosulások elkerülésére 1653 júl. 22-én, titokban, szinte lopva a félreeső pietrarossai, onnét pedig a fossombronei kapucinus-kolostorba vitette a szentet. Utóda, VII. Sándor azonban, miután meggyőződött róla, hogy botránytól nem kell tartani, 1657-ben visszaadatta őt rendtársainak, a minoritáknak, akik osmoi kolostorukban jelöltek ki számára tartózkodási helyet.
„…Legerősebb élménye volt mindennap a szentmise. Közben minduntalan eksztázisba esett, úgyhogy szentmiséje esetleg öt óra hosszáig is tartott. Jézus halála vagy más esemény, amelyről az olvasmányokban szó esett, annyira hatott rá, mintha akkor történt volna. Egy virágvasárnapon a passió e szavainál: „A keresztre vele. – szinte halottként zuhant a földre, és ezalatt saját szavai szerint valóban közel járt a halálhoz.
Hasonlóképpen összeesett egyszer Pál megtérésének ünnepén e szavaknál: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 9, 4); hátrahanyatlott és karját kereszt alakban széttárva hosszú időn át fekve maradt. Amikor ismét lábra állt, könnyezett, gyengeségében az oltárra kellett támaszkodnia, majd így szólt: „Nagy hatalom volt ez, nagy hatalom.”
József számára nem fantáziájának játékáról volt szó, hanem annak közelségéről, Akit szeretett. Ő maga tette fel magának a kérdést: Miért szomorkodom Jézus halála miatt, amely mégiscsak nagyon rég történt? Miért tölt el szorongással a gyermek Jézus szemlélése, hiszen sok ideje annak, hogy Jézus gyermek volt?
Az Úr maga válaszolt neki lelkében:
„Egykor keresztre feszítettek, és meghaltam az emberekért; készségem azonban, hogy meghaljak érted, örökre megmarad. Egykor gyermek voltam; a szeretetben pedig mindig is az vagyok. Ha valaki gyermekként akar látni, gyermekként talál meg; ha megfeszítettként, a megfeszítettként talál rám; vagy megostorozottként, vagy más alakban mutatom meg magam neki. Szeretetem ugyanis olyan formában jelenik meg, amelyben az emberek emlékeznek rám és szemlélnek engem.”József igazi élete – mint az összes szenté – az istenszeretetben állt. A szeretet gyakran annyira megragadta, hogy énekelnie kellett. Belső telítettsége saját maga által kitalált dallamokban áradt ki. Életében általában nagy szerepet játszott a zene: amint már említettük, első gyermekkori eksztázisa zenével kapcsolatban történt; később pedig megtiltották neki, hogy részt vegyen ünnepélyes istentiszteleteken és körmeneteken; mert az énekek hallatára csaknem bizonyosan eksztázisba esett.
Lelke olyan dolgok iránt volt érzékeny, amelyeket az átlagember észre sem vesz. Távolból megérezte a veszélyt, amelybe egy rendtársa utazása során került, tudott a pápa haláláról is, még mielőtt bármiféle hír érkezett volna róla. Aki találkozott vele, annak készen kellett lennie arra, hogy belelát a lelkébe. Némely embereket, akiknek lelkét bűn csúfította el, József olyan torznak látott, hogy sem jelenlétüket, sem beszédjüket nem tudta elviselni.
Korának nyugtalansága és kuszáltsága közepette világosságot és erőt sugárzott. Nem csoda, hogy a híre egyre jobban elterjedt. Bíborosok, püspökök, fejedelmek keresték fel, vagy ajánlották magukat imájába. A protestáns Braunschweig-Lüneburgi János Frigyes herceg a katolikus hitre tért általa. Mindig szegények és segítséget keresők vették körül, boldogok voltak, ha ruházatának egy kis darabkájához jutottak, és ezt a betegekre helyezték. Emlékezésül vagy ereklyeként sokan magukkal vitték legalább a kolostor falának egy darabkáját.
Rendi elöljáróinak mindez bizonyos gondokat is jelentett. Az ilyenféle rendkívüli ember, mint József nemcsak áldás környezete számára, hanem teher is. Az inkvizíció még élesebben figyelte a különös jelenségeket és a nép növekvő odaáramlását, és teljesen meglepetésszerűen avatkozott be 1653 júliusában. Józsefet megfigyelés végett a pietrarubbiai kapucinus kolostorba vitték és a külvilággal minden kapcsolatát megszakították.
Ott-tartózkodásának híre azonban gyorsan elterjedt, s miséje alatt csakhamar összegyűlt a nép a templom előtt. Átküldték hát Fossombrone nehezen hozzáférhető kapucinus kolostorába. Végül a minoriták VII. Sándor pápához (1655–1667) fordultak kérésükkel, hogy József visszatérhessen egyik kolostorukba. A pápa hozzájárult, átvitelének azonban titokban kellett végbemennie. Éjjel vitték az Ancona tartományban lévő Osimo minorita kolostorába. Ott élt elrejtve és a rendtársaitól elválasztva, gyakori eksztatikus egyesülésben Istennel.
Amikor 1663 elején beteg lett, cellájában felállítottak egy kis orgonát; az orgonista játszott neki, ő pedig énekelt hozzá, és a többieket is arra szólította fel, hogy énekeljenek vele együtt. „A szamár kezd a hegyre felkapaszkodni” – mondta tréfálkozva, amikor érezte, hogy közeledik a vég. A közelgő halál hatására ezeket mondta: „A kéreg nem akar leválni a fáról” és: „Borzalmas ez az átmenet.” Utolsó napjaiban eksztázisban feküdt, belső tűz emésztette és így énekelt: „Lelkem, szeress, szeress!” 1663. szeptember 18-án halt meg rendtársai körében. „A szent atya meghalt” – mondogatta a nép, amint ismertté vált halála…”
Szentek élete
Az Osmóban töltött hét esztendő a legteljesebb testi és lelki béke jegyében múlt el. Az az átmeneti lelki elsötétedés, mely előtte két éven át gyötrő vigasztalansággal és szárazsággal sújtotta, végleg tovatűnt, és helyén ismét fölragyogott a rendkívüli kegyelmek napja.
Egy-egy elragadtatás most már 6-7 óráig is eltartott és alig hogy az egyik véget ért, kezdődött a másik. Utolsó idejét csaknem állandó extázisban töltötte a szent. Ennek megfelelően mindjobban elszakadt a világtól. Osmóban rendtársain, a püspökön és ennek helyettesén kívül jóformán senkivel sem érintkezett.
Egyetlen világi öröme már csak a madarakkal és virágokkal való barátkozása volt. Ebben is hű követője volt Assisi nagy szentjének. Órák hosszat el tudott bíbelődni fecske, stiglic, kenderíce és egyéb barátaival. Ha imádsága vagy elmélkedése végeztével csicsergő barátai körülröpdösték, ő jókedvűen így szokott rájuk kiáltani:
„Énekeljetek csak madárkáim, énekeljetek vidáman; ne féljetek, nem vagytok terhemre”.
És ilyenkor a kis dalosok fölemelték hangjukat és még hangosabban dicsérték Teremtőjüket.
József ezekben az években test szerint is majd annyi időt töltött misztikai lebegésben (levitáció) szeráfi imádságban a föld fölött, mint a földön. Vágyát ez nem elégítette ki.
„Jézusom, sóhajtott föl, Jézusom, vonj föl magadhoz. Nem bírom már itt lent. Vonj föl oda, ahol te vagy!”
Ez a tüzes szent vágya végre teljesült. Hatvanéves korában egy orozva rátört forró láz felőrölte amúgy is fogyatékos életerejét.
Nagy áhítattal magához vette a szentségeket, utolsó szavai Jézushoz szóltak!
„Keresztre feszített Jézusom, vedd magadhoz szívemet és gyújtsd fel benne szereteted tüzét” s szelíd mosollyal átszenderült az örök életbe (szept. 18).
Mivel sírjánál mindjárt temetése után számos nyilvánvaló csoda történt, rendtársai azonnal megindították szentté avatási pörét. Ez azonban az Egyház szokott óvatossága és körültekintése miatt a vártnál sokkal tovább elhúzódott úgy, hogy az ünnepélyes boldoggá avatás csak 1753-ban, a szentté nyilvánítás pedig 1767-ben következett be.
Azóta ez a szigorú ítéletű egyház így imádkozik:
„Ó Istenem, Te elhatároztad, hogy mindent fölvonzol a földről fölmagasztalt egyszülött Fiadhoz : add kegyelmesen, hogy szeráfi hitvallódnak, Józsefnek érdemei és példája szerint minden földi vágynak föléje emelkedjünk és kegyelemben eljussunk ahhoz, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben Isten örökön örökké. Ámen”.
Ima a Szentlélek vezetéséért
Uram, átadom Neked életemet.
Szívemből megbocsátok mindenkinek,
aki életem folyamán megbántott.
Hálát adok mindenért, ami történt velem.
Minden ajándékodat megköszönöm, Uram.
Hálát adok a szenvedésekért és a rossz napokért is,
mert irgalmad és jóságod mindent javamra fordított.
Kérlek Uram, add nekem Szentlelkedet!
Add, hogy fölismerjem mindig Lelked vezetését,
és készséges szívvel engedelmeskedjek neki!
Vegyél el belőlem minden bizalmatlanságot és félelmet,
és add, hogy gyermeki szívvel egészen Rád hagyatkozzam!
Rád bízom életemet, halálomat és minden javamat.
Add meg nekem Uram azokat a lelki adományokat,
amelyekkel szolgálhatlak Téged ezután!
Fölajánlom Neked képességeimet és körülményeimet,
odaadom minden kívánságomat és vágyamat.
Kérlek, légy Ura életemnek és változtasd át szívemet olyanná,
amilyenné öröktől fogva eltervezted!
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek,
miképpen kezdetben, most és mindörökké.
Amen.