Könyveket lehetne e tárgyról írni! Mi kénytelenek vagyunk csupán néhány legfontosabb okra röviden rámutatni. A házasság felbonthatatlanságát követeli annak első célja a gyermek. Rettenetes és felelősséggel teljes dolog lelkeket egy örök cél elé állítani. A gyermek egyszer végtelenül boldog, vagy végtelenül boldogtalan lesz … örökre! Ugyanezért az a szegény teremtés szülőitől nemcsak létet, életet, hanem megfelelő nevelést is joggal s méltán igényel, oly nevelést, amely őt örök céljára előkészíti. Ez a nagy feladat mind a két szülőnek szerető közreműködését teszi szükségessé. Kell tehát, hogy ezek felbonthatatlanul együtt maradjanak. Mire azután az utolsó gyermek is megkapta a 15–20 évre nyúló gondos szülői nevelést, a szülők már innen-onnan őszbeborult aggastyánok. Most gondoljanak a válásra? Nem sokkal inkább illik-e a közelgő halálra s örökkévalóságra készülniük?
Tapasztalatból tudjuk, minő hiányos és tökéletlen ott a nevelés, ahol a házasfeleket az időelőtti halál szakítja széjjel. Mennyivel rosszabb a helyzet, ha átkos viszály szakítja el őket egymástól; ha a gyermek rossz példát, gyűlölködést s botrányt tapasztal azoknál, akiknek mindkettejét egyformán kellene tisztelnie, szeretnie. Minő nevelés lesz itt, ebben a szétdúlt családi fészekben, avagy attól egészen távol? Minő ember válik az ily szerencsétlen gyermekből? Nem! Ez nem lehet Isten terve, gondolata! Isten, aki a gyermekben saját gyermekét szereti, látja s mint sajátjáról gondoskodik, a házasságot kétségkívül felbonthatatlannak alkotta, rendelte.
A házasság felbonthatatlanságát követeli a házasságnak másodlagos célja is: a kölcsönös erkölcsi s anyagi támasz, szóval a házasok tulajdon érdeke.
De beszéljen ez ügyben az ékesen szóló milánói püspök, Szent Ambrus: „… hova akarod űzni a terhes nőt a gyermekkel? Hova űzöd ingadozó lépteivel a megőszült feleséget? Durva vagy, ha elkergeted a szülőt, visszatartod a magzatokat …, alávaló vagy, ha az anya miatt a gyermekeket is elkergeted: mert az atyának kötelessége a gyermekek kedvéért az anyának megbocsátani! Veszedelmes, ha öreg napjaidat ifjúkori bűnöknek szenteled! Istentelenség, ha megkeseríted annak öreg napjait, akinek letaroltad ifjúsága virágait! Tehát alávaló zsolddal, dicstelenül szokta a fejedelem a veteránt elbocsátani s elűzi azt uralkodása területéről? Tehát a földbirtokos jobbágyát elkergeti földjéről? … Vagy amit az alattvalókkal nem szabad megtenni, azt szabad az élettárssal? Eltűröd kérlek, hogy gyermekeid még életedben mostohaapa alá jussanak; vagy még anyjuk él, mostohaanya alá kerüljenek? Tegyük fel, hogy az elűzött nem megy férjhez. Akkor te azt akarod, hogy akit te magadtól eltaszítottál, az hozzád, házasságtörőhöz is ragaszkodjék. Tegyük, hogy férjhez megy. Akkor az ő vétke a te vétked is, s amiről te azt hiszed: házasság, voltaképpen házasságtörés”.
A kegyetlen kardnak éle, amely szét akarja vágni, amit Isten forrasztott egybe – miként Szent Ambrusnak 1500 évvel ezelőtt mondott szavai is világosan reámutatnak – elsősorban a gyengébb nőt sebzi meg.
Az a szegény nő, ott az oltárnál mekkora áldozatot hoz! Lemond nevéről, családjáról, hogy férjének éljen, férjének adjon utódot, férje nevét örökítse meg. Úgyszólván minden kincsét, amely őt vonzóvá, értékessé teszi, férjének áldozza. Gondoljuk meg, mibe kerül az a gyermek az anyának! Hogyan? Jellemes férfi gyalázatos igazságtalanság nélkül eltaszíthatja azt a nőt, ki érte ennyit, sőt mindent áldozott?
Viszont a férj közli feleségével rangját s magára veszi a felelősséget, hogy hitvese becsületét, jogait, anyagi jólétét szívén hordozza. Feleségéért, gyermekéért él, dolgozik, fárad, szenved. És a feleség hálátlanság és igazságtalanság nélkül hűtelenül elhagyhatja férjét, midőn az talán éppen leginkább rászorul? Könnyelműen lerázhatja a hitvesi, az anyai szent kötelmek igáját?
Isten ezt nem akarhatta így! Ő, ki maga a szeretet s éppen azért a házastársak javát jobban szívén hordozza, mint ők jómaguk, már csak az ő érdekükben is a házasságot felbonthatatlanná tette.
Megengedjük, hogy egyesekre sokkal üdvösebb volna, ha elválhatnának és új házasságra léphetnének. Ámde ami egyesekre jobb volna, aláaknázná az emberi nem közjavát, a társadalmi rend biztonságát. Árvíz idején elég kicsinyke rés a gáton, hogy egész vidékek szerencsétlenül járjanak. Ha csak egyes kivételes esetekben is a válás lehetséges volna, számtalanok igyekeznének e résen át szabadulni s szántszándékkal rászolgálnának arra, ami miatt válniuk lőhet. És megrendülnének az alapok, amelyekre Isten az emberiség minden javát építette.
Ha egyes, ritka esetekben az együttélés valóban lehetetlen, az Egyház, mint alább látni fogjuk, nem zárkózik el attól, hogy a különvált életet nekik megengedje. De az ilyenek azért házasfelek maradnak, új házasságra szentségtörés nélkül nem gondolhatnak s a házas együttélést saját jószántukból mindenkor felújíthatják.
Készséggel beismerjük azt is, hogy a felbonthatatlanság isteni törvényének megvannak az ártatlan áldozatai, kik részvétünket méltán megérdemlik. Isten tudja, látja, mit kell szenvedniük az ő elévülhetetlen szent törvénye miatt, amellyel a házasságot felbonthatatlanná tette. Nem fogják elveszteni örök jutalmukat. Legyen vigaszukra, hogy ők az emberi nem közjaváért szenvednek.
Élő felkiáltójelek az ily szerencsétlenül járt házasok. Mintha azt kiáltanák: „Vigyázzatok! házasságra óvatosan, kellő megfontolással lépjetek! A házasságban felmerülő nehézségeket pedig simítsátok el áldozatos lélekkel, jósággal, türelemmel, nehogy úgy járjatok, ahogy mi jártunk!”
Jegyzet: A protestánsok bár nem merik bevallani, de nagyon érzik, mily bajt okozott nekik és az egész világnak korifeusaiknak, Luthernek s Kálvinnak végzetes tévedése, amely a házasságot felbontható profán szerződéssé tette. A Református Dogmatika (W. Heyns-Galambos, 1925), amely egyébként a házasság oly fontos kérdésével csak amúgy futtában jegyzetekkel s megjegyzésekkel, kitérésekkel végez, a 156. lapon így ír: „A Biblia tanítása szerint csak egyetlen egy esetben bontható fel Isten előtt és érvényesen a házasság, ti. ha egyik fél a házasságtörés bűnébe esett. Tehát ha valaki más okból válik el és lép új házasságra, az paráznaságot követ el, szóval vétkezik a Biblia tanítása ellen. Ebből tehát az következik, hogy egy tudatos református és hívő lelkésznek semmi szín alatt sem szabad egyházilag megáldania olyan házasságot, amelyben egyik fél vagy mindakettő nem bibliai okok miatt vált el…” (195. lap): „Manapság persze nagyon nehéz ezt megértetni és elfogadtatni, manapság, amikor – horribile dictu! – még református lelkész is akad olyan, aki elvált a feleségétől. Pedig Melotai Nyilas I.: Agenda, Várad, 1653. – is azt mondja, hogy nem szabad egynél több feleséget venni és meddig az él, azzal kell tűrni, holta után pedig szabad más feleséget venni”.
Ezek volnának tehát a protestáns elvek – papíron. És a gyakorlatban?!
Maga a Református Dogmatika elárulja, hogy ez a bizonyos fokú konzervativizmus nem egészen őszinte. A 368. lapon ezt olvassuk: „Csak egy esetben engedhető meg az elválás, ha ti. az egyik fél paráználkodott. A másik, tehát a tisztaéletű fél házasságra léphet újra és ennek házassága egyházi áldásban is részesülhet. De a másiké nem, ha ugyan igazán meg nem tér”. (?!)
„Elváltakat összeesketni tehát csakis a fenti isteni akarat (?) értelmében lehet. Ellenkező esetben vétkezik a lelkész, ha megesketi az elváltat s vétkezik az Egyház (?), amely megtűri az ilyen házasságkötést”.
Mind hasztalan! Az effajta kenetes igék a pusztában hangzanak el. Az a felekezet, amely a tekintélyt elvben is megtagadta s a tiszta szubjektivizmus álláspontjára helyezkedett, a kiszabadított szenvedély fenevadját nem tudja újra láncra verni. Viselje most már a szörnyű felelősséget Isten s a történelem előtt.
Maga a különben mérsékelt szellemű s úgy látszik jóhiszemű Heyns a Református Dogmatikában (368. lap) a hetedik parancs tárgyalásánál: „ne paráználkodjál”1 így sopánkodik:
„Kétségbeejtő napjainkban az is, hogy mennyire aláássák a házasság szentségét. (?!!) Mert már nem elég, hogy egyre arcátlanabbul propagálják a szabad szerelmet, hanem még a világi felsőbbség és polgári törvénykezés is egyre nagyobb lehetőséget nyújt a házasfeleknek mindenféle okok miatti szétválasztására. Azt gondolják, hogy helyesen és jól tesznek akkor, ha a már amúgy is szerencsétlen házasfeleket szétválasztják, de megfeledkeznek arról, hogy sohasem nyugszik áldás az olyan tetten, mely ellenkezik az Isten akaratával. Mutatja ezt az is, hogy minél könnyebben választják el a házastársakat, annál jobban szaporodik a szerencsétlen házasságok száma”.
Mintha csak e sorokból azt olvasnók ki: „Hiába! ebben is a katolikus Egyháznak van igaza!”
1 Mi, katolikusok úgy tudjuk, hogy ez a Tízparancsolatnak nem a hetedike, hanem a hatodika.