Az Egyház tanítása szerint a keresztények között érvényesen kötött s a hitvesi jog gyakorlása által teljesen végrehajtott házasság isteni törvény folytán feltétlenül s minden körülmények között felbonthatatlan. (Vö. 1118. kánon.)
Világosan és félreismerhetetlenül hirdeti ezt az a Krisztus, aki állítani meri magáról: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak”. (Mt 24,35) „Könnyebb az égnek és földnek elmúlnia, mint a törvényből egy pontnak elvesznie.” (Lk 16,17)
Hogy pedig a krisztusi törvény egész tartalmát és súlyát megértsük, ismernünk kell a körülményeket, amelyek között az ki lett hirdetve.
Kétségtelen dolog, hogy Isten eredeti terve s szándéka az volt, hogy a házasság természeténél fogva felbonthatatlan legyen. Világosan céloz erre a Teremtés könyve, amelyben nem ok nélkül van megírva, hogy a férj feleségéhez „ragaszkodik” és hogy „ketten egy testté lesznek”. Emellett bizonyít a házasságnak Istentől kitűzött első s legfőbb célja: a gyermek, akinek sorsát, neveltetését, üdvét, általában véve csakis a felbonthatatlan házasság biztosíthatja.
Ámde a bukott, erkölcsileg züllő emberiség lelkében Istennek ez az ősi gondolata mindinkább elhomályosult. A pogány népek adták, vették, csereberélték az asszonyt. Az általános romlás a zsidó nép puritán erkölcseire is nagyon lazítólag hatott. Már Mózest erősen ostromolják, hogy engedje meg nekik a házassági elválást. És Mózes látva a nép durvaságát, hogy még nagyobb bajoknak útját állja, végre is engedni volt kénytelen. Hogy annyi szerencsétlen asszonyt a halálnál is keservesebb sorstól megmentsen, beleegyezett, hogy „valami rútság miatt”, amelyet a férj feleségében észlel, azt – válólevél kiadása mellett – elbocsássa. (MTörv 24,1)
Ámde mit jelent ez a „valami rútság?”
Az Írásnak ez a homályos kifejezése a zsidó társadalmat pártokra bontotta s heves vitákba keverte. Maguk a zsidó hittudósok sem voltak egy értelemben.
A nagytekintélyű Summai rabbi azt a véleményt védelmezte, hogy a házasságot csupán házasságtörés esetén, vagy más igen fontos okból lehet felbontani. Hilléli és iskolája ellenben a lazább felfogásnak voltak szószólói. Szerintük az a bizonyos rútság mindannyiszor fennforog s igazolttá teszi a válást, valahányszor a feleség elégedetlenségre szolgáltat okot. A vitatkozó felek érdekesnek s fontosnak tartották, hogy a názárethi Jézus, kinek tekintélye a nép előtt nőttön-nőtt, melyik párthoz csatlakozik, melyik véleményt a kettő közül vallja magáénak?
Azért is a farizeusok hozzá járulván, felvetik előtte a kérdést:
„Szabad-e az embernek feleségét elbocsátani akármi okból?” (Mt 19,3–12) Más szóval: „Hilléli laza véleményét tartod te is, avagy inkább Sammai szigorúbb nézetéhez csatlakozol?”
Ő pedig felelvén, mondá nekik:
„Nem olvastátok-e, hogy aki az embert teremtette kezdettől, férfiúvá és asszonnyá teremtette őket?” S mondá: „Ezért elhagyja az ember atyját és anyját és feleségéhez ragaszkodik és ketten egy testté lesznek. Azért már nem kettő, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza”. (Uo.)
Ez a felelet a zsidókat a lehető legnagyobb mértékben meglepte.
Hogyan? Tehát Jézus még Sammainál is szigorúbb, aki legalább a házasságtörést válási oknak elismerte? Sőt szigorúbb magánál a mózesi törvénynél, amely bizonyos körülmények között mégis csak módot nyújt a feleség elbocsátására? „Miért parancsolta (?) tehát Mózes váláslevél adása mellett az elbocsátást?” – vetik ellen a vitázó zsidók.
Az Üdvözítő pedig feleli: „Mert Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte meg (!) nektek elbocsátani feleségteket; de kezdetben nem úgy volt”. (Uo.)
A mózesi ideiglenes rendelkezés tehát egyszer s mindenkorra hatályát vesztette s az ősi törvény visszanyerte eredeti érvényét. Sőt mi több, becikkelyezi azt az Úr az Újszövetség törvénykönyvébe azzal a záradékkal, hogy e törvény alól soha senki fölmentést nem adhat: „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza”. (Mt 19,6)
Ezzel a kis epizód véget ért. Az emberiség történetében alig ment végbe fontosabb esemény a világ kezdetétől fogva. Ki van hirdetve a házasság felbonthatatlanságának törvénye. A farizeusok távoznak, tanakodnak, vitatkoznak. A Jézus körül csoportosuló tanítványok mélyen meg vannak illetődve s hallgatnak. A kihirdetett isteni törvény előttük is új, megdöbbentő, nyugtalanító. Alig várják, hogy Mesterükkel újra egyedül lehessenek, s tőle bizalmas felvilágosítást kérhessenek, vajon csakugyan jól értették-e a dolgot.
„És a házban tanítványai ugyanerről ismét kérdezik őt. És mondá nekik: Aki elbocsátja feleségét és mást veszen, házasságtöréssel vét ellene. És ha az asszony elhagyja férjét és máshoz megyen, paráználkodik.” (Mk 10,10.12)
Egészen így van tehát s nincs semmi félreértés! Ámde ez mégis túlkeménynek látszik!
Mondák neki az ő tanítványai:
„Ha így van a dolga az embernek feleségével, nem hasznos megházasodni.” (Mt 19,10)
Mindenesetre jobb, tökéletesebb nem megházasodni, veszi fel Jézus az igét, ámde az önmegtartóztatás kegyelme nincs mindenkinek megadva:
„Aki felfoghatja, fogja fel.” (Mt 19,12)
Ki kételkednék ezek után Jézus szavainak igazi értelme felett? És mégis! Van Szent Máté evangéliumának idevágó helyén néhány szócska, amely egész bizonyításunkat felborítani látszik.