Eredete
„Szeretet az Isten” (1Jn 4,16), mondja az apostol s azért minden munkája ezt a jelleget viseli.
Belső élete szeretet, külső tevékenysége pedig ennek a belső szeretetnek kisugárzása. Nyilvánvaló ez abban a módban, ahogyan az emberi nemet fenntartja s megsokasítja. Létrehozhatta volna valamennyi embert úgy, ahogy ezt az első emberpárral tévé, vagy találhatott volna számtalan más módot a földkerekség benépesítésére. Ő az embert más két embertársától akarta származtatni. Keresztülviszi az ő szeretetsugallta gondolatát az egész vonalon. Eszméjét, mintáját látjuk az ember létrehozásának már a teljes Szentháromságban. Ott is megtaláljuk az Atyát, minden atyaság örök ideálját, aki végtelen ismeretében önmagával egylényegű Fiút szül, közölve azzal isteni természetének teljét. E két isteni személy egymáshoz való végtelen, örök szerelme sugározza a Szentlelket, aki az istenséget valóságos családdá teszi, betöltve annak belső életkörét.
Ez a nagyszerű terv vonul keresztül az emberi nem családjának kiépítésében is.
Ha Isten nem ezt a tervet választja, akkor teljesen felesleges lett volna a kétféle nem az emberek között. Akkor nem volna édesapa, édesanya, testvér, nővér, hitves, jegyes, rokon. Ki méri meg, mennyi szeretet s mennyi boldogság van felhalmozva mindeme szent viszonyban? Mily rideg, üres és sivár volna a földi élet, ha ezek a szent viszonyok nem ragyognák be, nem édesítenék, vigasztalnák!
Tehát „teremté Isten az embert az ő képére … férfiúvá és asszonnyá teremté őket”. (Ter 1,27)
Szerelmet gyullasztott ki szívükben egymás iránt, amely olyannyira összeforrasztja őket, hogy „lesznek ketten egy testben”. (Ter 2,24) „És megáldá őket Isten és mondá: Növekedjetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet…” (Ter 1,28)
Íme a házasság eredete, természete, célja, ahogy azt az emberi nem legrégibb okmányai, a Szentírások elénk adják. Látjuk belőlük, hogy a házasság Isten gondolata szerint két egyénnek: egy férfinak s egy asszonynak osztatlan, felbonthatatlan életközössége gyermeknemzés és nevelés céljából. Osztatlan s felbonthatatlan, mert a szeretet létesíti és pedig oly és akkora szeretet, amely Isten szándéka szerint két személyt egy testté olvaszt össze. Célja pedig ez életközösségnek a gyermek, amire világosan ráutal a kettős nem, a férfi s nő teremtése s a reájuk adott isteni áldás: „Növekedjetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet…”
A házasságnak ez a kristálytiszta eszméje, fogalma ugyan azokban a mostoha ezredévekben, amelyeket a bűn hozott a világra, mindinkább elhomályosodott. Minél távolabb jutott a paradicsomból kiűzött ember ősi otthonától, annál messzebbre esett a tiszta szeretettől s igaz boldogságtól. Főképp a család züllése, bomlása okozta ezt. Isten már csak torzképét szemlélhette annak, amit oly szépnek s magasztosnak alkotott. A család, a házasság eredeti képe szinte már feledésbe ment. „Kezdetben nem úgy volt” (Mt 19,8), mondja Krisztus. Reá várt a feladat, hogy Isten eredeti művét visszaállítsa, sőt szebbé, magasztosabbá tegye, mint aminő az kezdetben volt.
Lényege
A házasság valóságos szerződés, amelyet a férfi s nő kötnek a házasság Istentől kitűzött s megállapított céljainak megvalósítására. Ámde, ha a házasság igazi szerződés is, ne gondoljunk holmi világi, profán szerződésekre, aminők az adás-vevés stb. Mert a házasság:
a) vallásos szerződés. Hiszen célja szent s vallásos, ti. fenntartani s szaporítani az emberi nemet, amelynek hivatása Istent dicsérni, tisztelni s szolgálni itt a földön s egykor benépesíteni az eget üdvözültekkel. Mióta ember él a földön, mindig tudatában volt annak, hogy a házasság a lelkiismeretbe mélyen bevágó vallási ügy. Miért is minden nép Isten különös áldását kérte a házasságra s vallásos szertartások között kötötte azt meg. Maguk a protestánsuk hitelveik ellenére sem tudnak erről a meggyőződésről lemondani; ők is imaházaikba mennek a házassági szerződés megkötésére s lelkészeik imáját, áldását kérik arra.
De még sok egyébben is eltér a házasság a világi szerződésektől. Nevezetesen:
b) itt nem földi, anyagi dolgok a szerződés tárgya, anyaga, hanem maguk a szerződő felek, tulajdon személyei;
c) a házasság célját s feltételeit nem a szerződő felek szabják meg, hanem az isteni s emberi törvények és a felek ezeken nem változtathatnak;
d) míg a többi szerződést, amint szabadon kötötték, rendesen közös akarattal szabadon fel is bonthatják, addig a házasságot, bár szabadon kötik, de nem lehet többé felbontani;
e) a házasság szent szerződésének sok oly hatása van, aminővel semmiféle világi szerződés sem dicsekedhetik, pl. rokonságot létesít stb.;
f) a házasság szent s vallásos szerződés lévén, az Egyház joghatósága alá tartozik; de azért, mint valamennyi jogi viszonynak alapja, az államra nézve is a lehető legfontosabb intézmény.
Célja
A cél pedig, amelyért Isten a házasságot alapította, elsősorban a földnek s a mennyországnak benépesítése, tehát a gyermekek nemzése s oly nevelése, hogy azok földi s örök boldogságra jussanak.
Minthogy tehát a házasságnak Istentől kitűzött első s legfőbb célja a gyermek, ugyanezért a természetnek megmásíthatatlan törvénye követeli, hogy valahányszor a házasok nemi viszonyba lépnek, a teremtő Isten kezét meg ne kössék. Azért nem csupán a magzatelhajtás égbekiáltó bűn – mert megöli a fejlődő életet s kizárja örökre az égből az áteredő bűnben levő lelket –, hanem súlyos bűn mindennemű ún. „védekezés”, „óvakodás” is.
A házasságnak ugyancsak lényeges, de másodrendű célja a kölcsönös kiegészítés s támogatás testi s lelki tekintetben.
A férfiúi s női jellem, természet úgy van Istentől megalkotva, hogy egymással mintegy kiegészítve érzi magát s éppen azért egymáshoz ösztönszerűleg vonzódik. A férfi, akit az élet a nyilvánosság küzdőterére hív, érzi, hogy szüksége van a nőre, aki őt ápolja, gondozza, vigasztalja s vidámítsa. A nő pedig feltétlenül szükségét érzi a támasznak, a tanácsnak, a védelemnek. Érzi, hogy ő csak segítőtárs Istennek örök végzése szerint. (Vö. Ter 2,18) Így volt ez kezdettől fogva s így marad örökké. A rózsából sohasem lesz liliom, a nőből sohasem lesz férfi, bármit fecsegjenek a túlzó feministák s szociáldemokraták.
Ugyancsak másodrendű cél a házasságban az ember ösztönösségének, nemi életének szabályozása, a bűnbeesés óta a vétekre ingerlő vágy csillapítása s ekként az erkölcsös élet megkönnyítése. „Ha magukat meg nem tartóztatják – mond az apostol –, házasodjanak meg; mert jobb megházasodni, mint égni.” (1Kor 7,9)
Minthogy pedig a házasságnak másodrendű céljai ugyancsak lényegesek s a Teremtőtől tervezettek, azért érvényes és megengedett a házasság, ha a felek, nem ugyan egymásra való jogukról – mert ez a házasság lényegéhez tartozik –, hanem e jog gyakorlatáról már eleve önként lemondanak s csupán mint testvérek óhajtanak egymással élni. Az ilyen házasság azonban, amely a nemi érintkezést kikapcsolja, csupán tökéletes egyéneknek s magasabb indító okból ajánlható. Ily házasságban élt Szűz Mária Szent Józseffel. Bár mindketten holtig szüzek, de mégis igazi házasságban éltek, miként ezt Szent Ágoston szépen kifejti. Hasonlóképp tett több szent is, mint Szent Henrik császár, aki halálos ágyán hitvesét, Kunigundát szűzen adta vissza rokonainak. Szent Henrik példáját követte unokaöccse, Szent Imre magyar királyi herceg, Szent Istvánunk fia, aki ugyancsak hitvese beleegyezésével szűzen élt n házasságban egészen tragikus haláláig.
A házasságnak felsorolt céljai, amelyek a természet törvényében gyökereznek, máris követelik, hogy a házasság egy és felbonthatatlan legyen, vagyis egy férfi s egy nő között létesüljön s pedig az egész élet tartamára. Mózes és Krisztus tanúsága szerint ez kezdetben így volt. Ilyen Istennek eredeti terve szerint minden házasság, tehát nem csupán a keresztényeké, hanem a zsidóké s pogányoké is. Amíg azonban a nem-keresztény házasság egysége és felbonthatatlansága nem oly feltétlen, hogy kivételt egyáltalán ne engedne, addig a keresztény házasság, amelyet Krisztus szentségi méltóságra emelt, éppen ezért minden körülmények között, szükségképpen egy és felbonthatatlan. Erről azonban alább még bővebben szólunk.
Szükségessége
Minthogy a házasság az emberi nem fennmaradásának s terjedésének a Teremtő által rendelt eszköze, azért azt általában véve szükségesnek, természettörvénynek kell állítanunk.
Minden embernek van tehát joga s legtöbbnyire hajlama, ösztöne is magára venni a házasság szent igáját. Mindebből azonban távolról sem következik, hogy ezt a jogát feltétlenül használnia is kell. Isten senkire sem akart oly törvényt szabni, amelynek teljesítése reá nézve esetleg lehetetlen, avagy túlnehéz, vagy pedig őt magasabbra való törekvésében akadályozza.
A nemi önmegtartóztatás, a tökéletes tisztaság a testi s lelki épségre egyáltalán nem káros és ha főképp erényből, ideális célokra való törekvésből történik, Isten előtt kedves és érdemdús állapot. E tárgynak azonban külön fejezetet szántunk.
Bár nincs általános törvény, amely egyeseket házasságra kényszerít, mindazonáltal ez némely esetben kötelezővé válhat. Nevezetesen házasságra kell lépnie annak,
a) aki heves kísértéseit másként legyőzni nem tudná (?);
b) aki mással jegyet váltott, miként ezt alább tárgyalni fogjuk;
c) aki a másnak okozott kárt egyébként jóvá nem teheti.