A tisztaság szépségének s becsének vázlatos rajza után, melyet az előzőkben kíséreltünk megadni, most már örömmel térnénk át egyenesen azoknak az eszközöknek tárgyalására, melyek annak megőrzésére szolgálnak.
Ámde így feladatunkat nem oldanók meg, hanem egyszerűen kitérnénk előle. Ismertetnünk kell tehát az árnyoldalt is. Ezzel, míg egyrészt csak annál inkább kiemeljük a fényoldalt, másrészt vezérfonalat nyújtunk át, melyet az olvasó kezébe véve saját lelkiismeretét rendezheti, számtalan kínos bizonytalanságtól megmenekszik, sőt másokat is a romlástól óvhat.
Annál kevésbé szabad e feladattól visszariadnunk, mert éppen napjainkban oly nagy a törekvés az árnyoldalt eltüntetni, megszépíteni. Sőt akárhány arra a hallatlan vakmerőségre vetemedik, hogy az árny s fényoldalt egyszerűen kicserélje, a bűnt állítsa oda, mint ésszerű cselekedetet, s az erényt, mint olyat, mely a természeti joggal s törvényekkel ellenkezik.
Szenny elvégre mindig volt a bűnbeesett világon, de legalább mindenki tudta, érezte, bevallotta, hogy az bizony szenny. A mi korunknak jutott a kétes dicsőség, hogy a piszkot úton-útfélen feldicsérje.
A költők dalokat zengenek neki, a drámaírók felmagasztalják, az ének s zene bűvös hangokon ünneplik. A festő ecsetje s a szobrász vésője jórészt a bűn szolgálatába szegődött s minden igyekezetét arra fordítja, hogy annak rút arcát a forma csábító szépségével leplezze.
A művészhez a racionalista filozófia is csatlakozik, hogy érveivel a szenvedély gyalázatos kihágásait mentegesse. A pedagógia s orvostudomány is nem ritkán vállalkozik a bűnpártolásra. Hasztalan fáradság! A rosszat jóvá, széppé nem tehetik, s „a kéj neve gyalázat még legelvetemültebb szolgáinak szájában is”. (Szent Ágoston.)