Imádságos lélekkel keresni az Istent!

Lőn pedig ama napokban, kiméne imádkozni s az egész éjtszakát Isten imádásában tölté” (Luk. 6,12).

a) Imádkoznunk kell, hogy mélységesen megbizonyosodjunk Istenről s kegyelméről, hogy közelebb érjünk hozzá s mélyebben hatoljunk bele s lelkünkben fölüdüljünk, megtisztuljunk s kialakuljunk. E fölséges munkát végezzük imáinkban! Átéljük benne, hogy mily jó, mily kipusztíthatatlan nagy jó nekünk az Úr, szívünknek Istene, melege és öröme. Arcát nem látom, s bár fölfoghatatlannak tudom, de valónak érzem. Ha kérdezitek, hogy miért ragaszkodom hozzá, azt mondom nektek: ész, szív, érzelem, kedély, akarat, szóval lelkem, a lelkem fűz hozzá. Halljátok csak filozófok: a legmélyebb gondolkodás végre is az ismeretelméleti probléma rétegére bukkan, „a sötétség”, „a föltevések” rétegére; ebből a sötétségből indulnak ki logikai okláncolataink, vele összefüggésben vannak a hit s a misztérium. Abból a mélységből, melynek neve „psyche”, való az ismeret s törvénye, a logika; belőle szól felém ugyancsak az erkölcsi törvény s az eszményi, törekvő irányzat. A nagy, csillagos, virágos világ Istenhez utasít; de ugyancsak hozzá utal belsőnk, az értelmes, erkölcsi öntudat, az egyénnek inspirációkkal, vágyakkal, hajlandóságokkal telített világa. Mélyedjünk el szívünk szükségleteibe… Én, én… a szívem a vallás egyik mélységes forrása; szívemből, lelki világomból indulok ki s megtalálom őt. Te itt vagy Uram, bennem vagy… ha magamba nézek, öntudatom mintegy a barlang szája, s azon át s abból ki fölségesen szép, étheri, verőfényes világba nézek. Beléd nézek, téged látlak!

b) Keressük az Istent lelkünknek ez értelmi, érzelmi, erkölcsi, kedélyi nyomain s győződjünk meg róla, mikor önmagunkba merülünk. A lélek csodálatos világa az Isten tükre; nézzünk beléje s gyúlladjunk föl szeretetére. Ne kicsinyeljük, hiszen az öntudat nekünk az első s fő valóság. A külvilágot is csak e belső, titokzatos energia által látom. Azért amit ez a belső világ igényel, az mind valóság lesz. Testi életünk igényel ételt, meleget, napfényt, nyugalmat, hogy el ne pusztuljon, s ez valóság és fizika. Épen úgy igényel lelki világunk Istent, erkölcsöt, eszményt, örök célt, boldogságot, ez is valóság s vallás s élet. Ah, Uram, adj gyermekszemet! Gyermekszemmel nézek lelkembe és beléd: kérdezlek folyton s hiszek feleleteidben, melyeket magamban hallok. A világ néha megzavar s szinte eltávolít tőled. Csodálatos nehéz függöny a világ, mely téged eltakar; bámulatos gazdag történés szálaiból van fonva, mely a figyelmet tőled eltereli s magában megakasztja; érzelmeinkkel is ellenkezik sokszor, mert törvénye a szükséges, mechanikai láncolat, s e nehéz lánc alatt nyögünk mindnyájan, de ha az erős élet érzékével magamba fordulok, ott szellemre, lélekre, Istenre találok. Ezek az élet forrásai; itt fedezem föl az erős, nemes élet derült, meleg, napsugaras atmoszféráját; itt szabadulok föl pesszimizmus vagy agnoszticizmus lidércnyomásaitól s emelkedem verőfényes magaslatokra; innen látom a hitetlen, meghasonlott világnak kimondhatatlan nyomorúságát. Innen nézem a pozitivizmus öncsonkított alakjait, kik mozgással s lökésekkel akarják azonosítani a lelket, a gondolatot s akaratot; innen sajnálom meg a nagyzás önkívületében dühöngő moderneket; innen szemlélem egyszersmind az élet napsugaras kertjeiben dőzsölő, valamint a szenvedés éjféli oldalain ténfergő, kétségbeesett emberiséget. Látom ezt a poklot s undorral fordulok el tőle! Mennyire szeretlek hát téged, édes, tiszta, isteni világom. „Signatum est super me lumen vultus tui.” A te arcod ragyog rám, vagyis a végtelen, szellemi valóság, a szépség és jóság, az erő és boldogság… A „minden”, végtelen boldog életben kifejezve; az ragyog reám; belőle vagyok s feléje török; s ha szerinte élek, bizonnyal hozzá érek s benne élek majd. Az pedig annyit tesz, hogy az a csodás élet, az az életem, mely bennem jelentkezik s vágyaimban feszül s fejlik, valamikor vele telik el majd teljesen. Vele, a napfénynél végtelenszer szebb, színgazdagabb fénnyel; vele, minden édességnél s zamatnál édesebb s élvezetesebb ízléssel; vele, minden örömnél lendületesebb s erősebb élettel. Isteni életre hív engem; ad erőket, kegyelmet, hogy arra képes legyek! Justificabit ipse justus servus meus multos (Isai. 53,11). Az én igaz szolgám sokat megigazulttá tesz.