Ámde még az isteni igénél is hangosabban szól az isteni tett. A Szentháromság második személye leszáll a földre, hogy minden erényre példát adjon s pedig egész kiváló módon a tisztaságra. Nemcsak ajkaival prédikálta: „Boldogok a tiszta szívűek”, hanem egész életével is.
Isteni szíve ragyogó tisztaságát, míg csak ennek a poros, szennyes világnak útjait járta, soha egyetlen árnnyal sem engedte behomályosodni.
Születhetett, lakhatott szennyes, sötét istállóban, viselhetett szegényes durva munkászubbonyt, odanyújthatta ajkát az áruló csóknak, odadobhatta testét, ezt a legszebb virágot, hogy hóhérai tapossák, mint a nyomorult férget, de azt az egyet, hogy szíve szeplőtelen tisztaságát a legcsekélyebb homály is érje, azt nem engedhette meg.
A tisztaság iránti hő szeretete vitte arra, hogy forrón szeretett édesanyjában hallatlan csodával az anyai méltóságot a szüzesség fenségével kapcsolja össze s a világba az őt hordozó szűzi méh legkisebb sérelme nélkül lépjen.
Szűzi kebel hordozta, szűzi kezek ringatják, nyújtják neki a kenyeret, viszik őt Egyiptomba, védik, óvják minden veszélyben, bajban. Kiket választ tanítványainak?
Lehettek azok szegény munkásemberek, nélkülözhették a világi tudást s műveltséget. Nyers s pórias arcvonásokkal járhattak színe előtt, durva hangon beszélhettek előtte, kérges kezeikkel tapinthatták őt.
De egy nem hiányozhatott belőlük, hogy közelében maradhassanak: a tisztaság szeretetének kedves illata. Szívben s becsületben feddhetetleneknek kellett lenniök. Bár a szívtisztaságban kifogástalanok valamennyien, de egy közülök gyermekségétől fogva kiválott abban. Ez lesz szívének választottja, meghitt barátja, ez borulhatott keblére az első szentáldozás mennyei örömében; erre hagyományozta haldokolva legdrágább kincsét: édesanyját.
Igen, Jézus szerette a bűnösöket, a tékozló fiúkat, a Magdolnákat. Ott sírhattak lábainál; tovább nem igen jutottak. Szívére az ártatlan gyermekeket szorította, meg Jánost, ki a szívtisztaságban a gyermekekkel versenyzett.
Urunk földi zarándokútjában bámulatosan el tudta bűvölni, bájolni az emberek szívét. Otthagytak érte mindent, feleséget, gyermeket, házat, földet. Nyomon követték szemüket reá szegezve. A tisztaság mágnese vonzotta őket. A tisztaságnak belőle kiáradó fénysugarait felfogta az emberi szív, s maga is a tiszta élet mind gyengédebb szerelmére gyulladt.
Igen, „szüzek követik a Bárányt, bármerre megyen”, nem csupán a mennyei Jeruzsálem ragyogó gyémántos utcáin, hanem a földi Jeruzsálem poros utain is, az Anyaszentegyház keblén. Követik, igen, szinte önfeledten követik, nem azért, mert rút a bűn; ezt akárhány még nem is ismeri; nem azért, mert az erény tiszteletreméltó, kitüntető, királyi; nem azért, minthogy útja virágokat kínál, hanem azért, mert Jézus Krisztus a szüzek vőlegénye, ezt az erényt mindenekfelett szerette; azért mert tudják, hogy Jézus Krisztus féltékeny szerető, nem osztozkodik a szívek felett, hanem csupán egész szívvel elégszik meg. Igen, azért követik a Bárányt szüzek százezrivel, ragyogva a szinte emberfeletti tisztaságban, vért, életet áldozva inkább, mint a tisztaságból egy szemernyit.
Mily magasztos felfogást árulnak el e tekintetben már a keresztény ókor szüzei. Szent Cecilia Valeriánnak, kivel akarata ellenére szülei eljegyezték, tiszteletet parancsoló hangon megtiltja, hogy őt érintse, mert ő már a szüzek vőlegényének, Jézus Krisztusnak van eljegyezve, s tisztaságának hatalmas fényes angyal a védelmezője. A megkeresztelkedett Valerián meg is láthatta később ezt az angyalt. A még szinte gyermek Ágnes vidáman siet a vérpadra, hogy a szüzesség koronájához a vértanú-pálmát is megszerezze. Midőn pedig Szent Borbálát a hóhérok ruhájától akarják megfosztani, a földre borulva így imádkozik: „Isten! ki az eget felhőkkel borítod, fedd be testemet a szemérmetlen szemek elől”. És íme, csakugyan angyal jelen meg, ki a szűzi testre fátyolt terít.
Nincs semmi, amiben az égi s földi szépség annyira összeolvadna, mint a tisztaságban. Azért az ég s föld összeolvad magasztalásában.
