A hit által Krisztus lakjék szívünkben
„…Ő nekünk adta magát eledelül: ó, mennyire szerencsétlen az, aki ezt a nagy ajándékot nem ismeri, és a nekünk adott Krisztust, Szűz Mária Fiát nem akarja befogadni! Jaj annak, aki nem törekszik arra, hogy őt befogadja!
Leányom, ami jót magamnak kívánok, azt buzgón kérem neked is. Ennek elérésére Szűz Máriát gyakran kérd, hogy szent Fiával együtt látogasson meg téged; sőt azt is merd kérni tőle, hogy adja neked Fiát, aki az Oltáriszentségben lelkünk igazi tápláléka. Mária szívesen adja őt neked, és ő még szívesebben jön hozzád, hogy megerősítsen, és így biztonságosan átjuss ezen a sötét erdőn, ahol sok ellenségünk leselkedik ránk. Ezek azonban távol maradnak tőlünk, ha meglátják, hogy ilyen nagy segítség őriz minket…” (Szent Kajetán)
Tienei Kajetán az Úr 1480. esztendejében született Vicenzában. Családja a legelőkelőbb lombardiai főnemességhez tartozott, s ennek megfelelően nagyon gondos nevelésben részesült. Anyja, a jámbor Porta Mária már kicsiny korában különösen a Boldogságos Szűz tiszteletét és a szűzi ártatlanság nagyrabecsülését oltotta lelkébe. Nem fáradt hiába. Társai „kis szent”-nek nevezték. A szegények már akkor különösen bőkezű jótevőjükre találtak benne. Mikor fölserdült, teljes buzgósággal a tanulásra vetette magát. Eleinte odahaza, Vicenzában tanult, majd a régi és méltán nagyhírű padovai egyetemen rövidesen az egyházi és világi jog doktora lett.
Tanulmányai végeztével Rómába ment. II. Gyula pápa, a kitűnő emberismerő, első tekintetre felismerte a nagytehetségű fiatal jogtudós értékét. 1505-ben titkárrá és apostoli protonotáriussá nevezte ki. Kajetán nagy lelkiismeretességgel látott hozza az új hivatásával járó feladatok végzéséhez. Mivel azonban gyakran kellett hivatalból teológiai kérdésekkel foglalkoznia, érdeklődése fokozatosan a hittudományok felé terelődött s egyre világosabban érezte, hogy Isten őt a papi méltóságra hívja.
1516 szeptember 30-án hosszú és bensőséges előkészület után végre áldozópappá szentelték. Továbbra is Rómában maradt, és több hasonló gondolkodású pappal és világival már a következő évben megszervezte az „isteni szeretet társaságát” (Oratorium sive sodalitium divini amoris). E ma is fennálló társulat elé célul elsősorban a tagok megújhodását, másodsorban pedig a velük érintkező körök s főleg a papság vallási és erkölcsi színvonalának emelését tűzte ki.
A társulat rövid idő alatt felvirágzott, kivált mikor csatlakozott hozzája a már akkor nagy tekintélyben álló Carafa János Péter chieti (theatei) püspök és brindizi érsek, aki lobogó délolasz vérmérsékletének megfelelően szenvedelmes lelkesedéssel karolt fel minden olyan vállalkozást, mely az egyházi viszonyok javítását célozta. Kajetán azonban nem sokáig örülhetett műve virágzásának. Anyja betegségének hírére 1518-ban kénytelen volt hazatérni Vicenzába. De odahaza is hű maradt a társulat szelleméhez. Nagy serénységgel buzgólkodott a gyakori és méltó áldozás terjesztésén, belépett a vicenzai Szent Jeromos-társulatba és jelentékeny anyagi támogatással rábírta ezt egy elhanyagolt kórház vezetésének átvételére.
Előkelő rokonsága fölháborodott azon, hogy olyan egyesületbe lépett, mely eddig a legkopottabb emberekből toborzódott. Ő ezzel egyáltalán nem törődött. A legutálatosabb betegeket maga ápolta olyan odaadással és hősiességgel, hogy nemsokára épp az előkelők között szinte divattá lett a kórházak látogatása. 1521-ben már Velencében találjuk. Itt a következő két esztendőt egészen a gyógyíthatatlan betegek ápolásának szentelte. Mivel azonban a lagúnák városában folyó pogány tobzódást nem tudta megszokni, barátainak sürgetésére 1523-ban ismét az Örökvárosba tért.
Közben meggyőződött róla, hogy az a cél, melyet ő az „isteni szeretet társulata” elé tűzött, csak szerzetesi életközösségre alapozott szilárd szervezetű közösséggel érhető el. Főleg Carafa püspökkel folytatott beható tanácskozások után tehát abban állapodott meg, hogy egy szerzetesi közösségben élő papi társulatot alapít, mely minden fekvőség és jövedelem kizárásával tisztán a hívek önkéntes alamizsnájából fog élni.
Ez az utóbbi megszorítás általános megütközést keltett.
„Ha már a kolduló rendek alig tudják fenntartani magukat, hogyan boldogul majd olyan szerzet, mely a szegénység legszigorúbb értelmezése mellett önként lemond a koldulásról?” kérdezték sokan. De Kajetán, akiben itt Assisi Szent Ferenc szelleme kelt új életre, hajthatatlan maradt.
A kicsinyhitűekkel szemben mindegyre a Hegyibeszédre utalt:
„Ne aggódjatok éltetekről, mit egyetek, se testetekről, mibe öltözzetek” (Máté 6,25). VII. Kelemen pápát annyira meghatotta ez a mélységes hit, hogy megadta az engedélyt a rendalapításra. Erre Carafa lemondott püspökségéről és szeptember 14-én a Szent Péter-templom Szent András-kápolnájában három társával együtt letette a szerzetesi fogadalmakat.
Ez volt az első szerzet, mely világi papokat tömörített szabály szerinti közös életre (clerici regulares). Tagjait kajetánusoknak vagy Carafa püspökségéről teatinusoknak, kietinusoknak nevezték. Nagy buzgalommal merültek bele a szentírás és teológia tanulmányozásába, főleg sokat imádkoztak és böjtöltek. Követendő példaként Assisi Szent Ferenc tündökölt előttük.
Az önmegszentelés mellett azonban különös gondot fordítottak a lelkek gondozására. Nagy fénnyel és áhítattal végezték az istentiszteletet, fáradhatatlanul gyóntattak, meghonosították a negyvenórás szentségimádást és ápolták a betegeket, főleg a gyógyíthatatlan és pestises betegeket s gyámolították a szegényeket és árvákat. Ezenkívül igen nagy gondot fordítottak az igehirdetésre. Kajetán és társai egészen új stílust honosítottak meg a prédikálásban, melyet gondos készülés, alaposság, bensőség és a profán vonatkozások tudatos kerülése jellemez.
Az ifjú társaság lelke Kajetán volt.
„Angyal az oltárnál, apostol a szószéken”, így jellemezte egy kortársa.
Testét rendkívül keményen fogta, a földi hívságoknak mindenben hátat fordított. Annyira tudott vigyázni szemére, hogy V. Károly császár fényes római bevonulásából semmit sem látott meg, pedig jelen volt. A legelszántabb harcot a fényűző, kihívó öltözködés ellen folytatta. Rokonait, kik pompázó ruhákban vonultak föl látogatására, egyszerűen nem fogadta, hanem folytatta elmélkedését a feszület előtt. Előkelő nők, kik tanácsát kérték, végre is csak egészen egyszerű ruhában mertek megjelenni előtte.
Apostoli bátorsággal lépett föl e világ nagyjaival szemben. Bejáratos volt az öreg Caracciolo grófhoz Oppidában. A gróf zsémbes volt és türelmetlen; ha szolgái nem találták el valamiben is a kedvét, igen goromba és szenvedélyes tudott lenni. Egy ilyen jelenetnek tanúja volt Kajetán. Mikor a szolga elment, nyugodtan ezt a kérdést intézte a grófhoz:
„Mondja, gróf úr, ön is ily készséggel engedelmeskedik Istennek, amint megkívánja, hogy szolgái önnek teljesítsék a parancsát?”
A gróf volt annyira nemeslelkű, hogy bevette az apostoli leckét.
Nem csoda, ha ez a szellem hódított. Az új szerzet szemlátomást terjedt és kezdte éreztetni üdvös hatását a papságban és a hívőknél egyaránt. Ekkor egy váratlan csapás alapjában rendítette meg a szép jövővel biztató intézményt. V. Károly császár vad zsoldosai 1527 május 6-án irtózatos kegyetlenséggel kirabolták Rómát. A monte-pincioi kicsiny teatinus kolostort és templomot is feldúlták s lakóit embertelenül megkínozták.
Kajetánt ismételten félholtra korbácsolták a zsákmányra éhes vad zsoldosok, akik elrejtett kincseket sejtettek. Kajetán nem tagadta, hogy igenis vannak kolostorának kincsei, ő azonban azokat gyümölcsözésre befektette a szegényeknél és betegeknél.
A feldúlt városból először Ostiába mentek, onnét pedig a velencei követ segítségével Velencébe. Velencében ugyanott folytatták a munkát, ahol Rómában elhagyták s buzgóságukkal, áldozatkészségükkel és főleg az 1530-i nagy pestis alkalmával tanúsított önfeláldozásukkal rövidesen meghódították a velencei nép szívét. Kevéssel utóbb Nápoly is megnyitotta előttük kapuit. Itt az alapítás munkáját maga Kajetán végezte.
Carafát III. Pál pápa 1536-ban bíborossá nevezte ki. Kajetán nehéz szívvel látta alapító társának távozását, teljes elvonulást áhító lelke nehezen viselte a vezetés gondját. De töretlen buzgalommal folytatta lélekmentő munkáját, mely már korábban a „lélekvadász” nevét szerezte meg számára.
Egyénisége mind jobban elmélyült és napról-napra hasonlóbbá lett mintaképéhez, Assisi Szent Ferenchez. Imádságos buzgalma nem ismert határt; hisz már felszentelése idején naponként átlag nyolc órát szentelt az imádságnak. Különösen Szűz Mária iránti fiúi áhítata egyre mélyebb és közvetlenebb lett. Ez a meleg, bensőséges Mária-tisztelet végig kísérte életén kora gyermekévei óta, ez aranyozta be életének alkonyát is.
Ahogyan élt, úgy halt meg.
Szalmán feküdt nápolyi kolostorában, halálos betegen. Az orvos kívánta, hogy fáradtságtól elnyűtt és láztól elgyötört testét legalább most derékaljra fektessék. Ő azonban elrendelte, hogy a padlóra hintsenek hamut, arra fektessék vezeklőruhában. Amint itt a lázas beteget egy más láz ragadta magával: szenvedni szeretetből a Megfeszített iránt és meghalni az örök életért; megjelent neki ragyogó ékességben a Boldogságos Szűz.
„Anyám, áldj meg”, szólt mélységes hódolattal a szent.
„Vedd Fiam áldását, mondotta erre a Szent Szűz, és tudd meg, azért jöttem, hogy a Paradicsomba vigyelek.” Majd kisvártatva mondhatatlanul fölséges és édes arckifejezéssel fordult hozzá: „Kajetán, Fiam hív; menjünk békével!”
Hamvait a nápolyi San Paolo Maggiore-templomban helyezték örök nyugalomra. Boldoggá avatása 1629-ben, szentté nyilvánítása pedig 1670-ben ment végbe. Ferdinánd Mária bajor választófejedelem 1672-ben családja és tartományai védőszentjének nyilvánította Kajetánt s tiszteletére Münchenben szép barokk templomot építtetett.
– A rokonok elmondták, hogy édesanyja nagyon nehezen hozta világra. Hosszasan vajúdott, de a gyermek csak nem akart megszületni. Akkor valakitől azt a jámbor tanácsot kapta, hogy hagyja el fényes lakosztályát, keressen a házban egy egyszerű kamrát, ahol majd megszületik a gyermek. S valóban, egy elhagyott szobában, amely szinte istállónak hatott, minden további gyötrelem nélkül megszülte a fiát. Ezt az eseményt annak előjeleként tekintették, hogy a gyermek később elhagyja családja gazdagságát, és önkéntes szegénységben fog élni.
– Egyik levele, amelyet hamarosan a felszentelés után írt, mutatja, hogy mennyire megragadta lelkét az Eucharisztia misztériuma: „Én nyomorult féreg, én oktalan, arra merészkedtem, hogy a Paradicsom közepében Azt érintsem, aki a napot megvilágosítja és ezt a világot teremtette. Naponta veszem magamhoz őt, aki így hív: Tanulj tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű! – és én mégsem vetem le a gőgömet. Magamhoz veszem a Világosságot és az Utat, de nem követem. Kezemben és számban ég az isteni Tűz, a szívem pedig mégis hideg marad!”
– Azon a napon, amikor társaival együtt letette a fogadalmat, ezt írta egyik rokonának: „Látom, hogy Krisztus szegény, én meg gazdag vagyok; ő megvetett, engem megbecsülnek. Szeretnék egy lépéssel közelebb kerülni hozzá, ezért elhatároztam, hogy elhagyok mindent, amit csak magaménak mondhatok a mulandó javakból.”
– Mindenki tisztelte aszkéta életmódjáért. A testét csak úgy nevezte: „a lázadó”, és úgy is bánt vele. A szemét annyira féken tartotta, hogy amikor V. Károly nagy pompával bevonult a városba, föl sem nézett, amikor előtte elvonult. S ha valakiről az ismerősei azt akarták mondani, hogy nagyon mértéktartó, így fejezték ki: „kajetános”.
– A világ pompája iránti megvetését a rokonságnak is meg kellett tapasztalnia. Egy alkalommal látogatóba jöttek hozzá, és Kajetán meghallotta, hogy teljes díszben érkeznek, ahogy a reneszánsz kori Itália arisztokráciája tudott csak öltözni. Üzenetet küldött nekik, hogy ha nem Krisztus egyszerűségével jönnek, látni sem akarja őket.
– Mikor velencei munkálkodásának mérlegét elkészítette, megmutatkozott, hogy mennyire reálisan látja az Egyházat, s ha kell, nem takarékoskodik a bírálattal sem: „Valóban csodálatos város, hogy ne sírna felette az ember! Nincs itt senki, aki a megfeszített Krisztust keresné. Elámultam rajta, hogy a nemesek körében nem találtam senkit, aki Krisztus szeretetét ne helyezné háttérbe saját megbecsülésével szemben. Nem tagadom, élnek itt jószándékú emberek, de szégyenkeznek, ha mások gyónni, vagy áldozni látják őket. Én nem fogok addig nyugodni, amíg nem látom, hogy úgy sietnek a papokhoz, mint akik éhesek Krisztusra, hogy jóllakassák őket az Eucharisztiával, és ne szégyenkezzenek, hanem tartsák nagy megbecsülésnek, hogy áldozhatnak!”
– 1527-ben szerzetestársaival együtt vészterhes napokat élt át Rómában, amikor a császár spanyol és német zsoldosai megrohanták és kifosztották az Örök Várost. A theatinusok házába betörő katonák a nagy szegénységen kívül semmit nem találtak, ezért a papokon töltötték ki a bosszújukat. Az egyik katona valamikor Kajetán családjánál szolgált, és nem hitte el, hogy az oly gazdag család fia nem rejteget valahol a házban igen sok kincset. Ezért végigkutattak minden zugot, s mikor semmit nem találtak, fogságba vetették mindnyájukat, hogy így csikarják ki tőlük az elrejtett kincseket; vagy ha tőlük semmit nem kapnak, legalább mások adjanak értük váltságdíjat.
– A szabadságukat azonban nem váltságdíj fejében, hanem a zsolozsma imádkozásáért nyerték vissza. Történt ugyanis, hogy a ház parancsnoka, amelyben a theatinusokat fogva tartották, meghívott ebédre egy magasrangú katonatisztet. Miközben folyt a lakoma, egyszer csak a vendég fülét különös hang ütötte meg: a szomszédos helyiségből athallatszott a fogoly papok zsolozsmája. Megkérdezte, honnan jön ez a hang? Mikor elmondták neki a történteket, kijelentette, hogy addig egy falatot le nem nyel, amíg ezeket a papokat szabadon nem bocsátják. Ekkor a rabtartóknak nem volt mit tenniük, elbocsátották őket.
– A nápolyi évekből ismerünk egy esetet, amelyből kiderül, hogy a theatinusok mennyire ráhagyatkoztak Istenre. Oppido gróf, aki a szerzeteseknek hajlékot adott, nagyon szorgalmazta, hogy Kajetán évenként fogadjon el megszabott járadékot, hogy a házukat fenn tudják tartani. A szent megmagyarázta neki, hogy a fogadalmuk ezt kizárja, s az isteni Gondviselés majd gondoskodik a házról a maga idejében. Arra hivatkozott, hogy Velencében sokszor tapasztalták, még az ínséges időkben is, hogy soha nem jutottak végső nyomorba.
A gróf azzal tiltakozott, hogy „ami megtörtént Velencében, nem fog megtörténni Nápolyban!”
Kajetán csak annyit válaszolt neki: „Már megbocsásson, Isten Velencében ugyanaz, mint Nápolyban!”
Olvasmány Szent Kajetán áldozópap leveleiből…
A hit által Krisztus lakjék szívünkben!
„…Én bűnös vagyok, és kevésre becsülöm magam, de az Úr leghűségesebb szolgáihoz folyamodom, hogy könyörögjenek érted az áldott Krisztushoz és az ő Anyjához. De ne felejtsd, hogy az összes szent sem tud téged Krisztus előtt annyira kedvessé tenni, mint amennyire te magad teheted, hiszen ez a te feladatod. Ha azt akarod, hogy téged Krisztus szeressen és megsegítsen, akkor te szeresd őt, akaratodat mindig az ő tetszése szerint irányítsd, és ne félj, mert ha valaha is az összes szent és teremtmény elhagyna, ő mégis mindig segítségedre lesz majd szükségeidben.
Legyen előtted kétségtelenül biztos az, hogy mi itt a földön csak vándorok és utasok vagyunk. A mi hazánk a mennyország. Aki felfuvalkodik, az tévútra jut, és a halálba rohan. Mi itt a földön élünk, és meg kell szereznünk az örök életet, de azt egyedül mi el nem érhetjük, mert elveszítettük bűneink miatt. Jézus Krisztus azonban visszaszerezte nekünk. Ezért mindig hálát kell adnunk neki, szeretnünk kell őt, és engedelmeskednünk kell neki. Amennyire csak lehetséges, mindig vele kell lennünk.
Ő nekünk adta magát eledelül: ó, mennyire szerencsétlen az, aki ezt a nagy ajándékot nem ismeri, és a nekünk adott Krisztust, Szűz Mária Fiát nem akarja befogadni! Jaj annak, aki nem törekszik arra, hogy őt befogadja! Leányom, ami jót magamnak kívánok, azt buzgón kérem neked is. Ennek elérésére Szűz Máriát gyakran kérd, hogy szent Fiával együtt látogasson meg téged; sőt azt is merd kérni tőle, hogy adja neked Fiát, aki az Oltáriszentségben lelkünk igazi tápláléka. Mária szívesen adja őt neked, és ő még szívesebben jön hozzád, hogy megerősítsen, és így biztonságosan átjuss ezen a sötét erdőn, ahol sok ellenségünk leselkedik ránk. Ezek azonban távol maradnak tőlünk, ha meglátják, hogy ilyen nagy segítség őriz minket.
Leányom, ne azért vedd magadhoz Jézus Krisztust, hogy a te elképzelésed szerint lehess vele. Sőt én azt akarom, hogy te add át magadat neki, és ő fogadjon el téged, hogy azután ő, a te Istened és Üdvözítőd azt tegye veled és benned, amit ő akar. Ezt kívánom, erre kérlek téged, és amennyire tőlem telik, erre is biztatlak…”
Istenünk, ki Szent Kajetán áldozópapnak megadtad, hogy úgy éljen, mint az apostolok, kérünk, engedd az ő közbenjárására, hogy csak Tebenned bízzunk, és szüntelenül keressük a mennyek országát!
Szent Donát püspök és vértanú
Szent Donát, Arezzo püspöke, a Kr. u. 4. században élt. Rómában szülei Julianus császár keresztényüldözése alatt vértanúságot szenvedtek, az ifjú Donát pedig elhagyta az örök várost és papnak tanult.
Donát (Donatus) annyi, mint „Istentől született” (a Deo natus) az újjászületés, a kegyelem kiáradása és a megdicsőülés által, vagyis az Istentől való háromféle lelki nemzés által. Mikor a szentek meghalnak, akkor születnek meg, ezért a szentek halálát születésnek nevezzük. A gyermek azért akar megszületni, hogy nagyobb tere legyen az élethez, több tápláléka az evéshez, levegője a szabadabb lélegzéshez és több fényt kapjon a látáshoz. Mivel pedig a szentek haláluk által születnek meg az Anyaszentegyház méhéből, ezt a négy dolgot kapják meg a maguk módján, s ezért mondjuk, hogy akkor születnek. Másképpen Donát annyi, mint ‚ajándékba adott’ (dono datus).
Donatus Julianus császárral együtt nevelkedett és tanult. Ez utóbbit szubdiákonussá is szentelték, de amikor a császári trónra emeltetett, Szent Donát apját és anyját megölte; Donát azonban elmenekült Arezzo városába, és Hilarius szerzetes mellett maradván, sok csodát művelt. A város prefektusának fiát gonosz lélek szállta meg. Elvitte Donáthoz, s ekkor a tisztátalan lélek kiáltozni kezdett: „Az Úr jézus Krisztus nevében ne zaklass engem, hogy távozzam házamból! Ó, Donát, miért kínozol, hogy ki kelljen mennem belőle?” A fiú Donát imáira azonnal megszabadult a gonosztól.
Toszkánában egy Eustachius nevű adóbehajtó a közpénzt feleségének, Euphrosinának őrizetére hagyta. Az asszony, amikor ellenség dúlta a provinciát, elrejtette a pénzt, de beteg lett és meghalt. Férje, hazatérvén, nem találta a pénzt, és ezért fiaival együtt már majdnem kínpadra vonták, amikor Szent Donáthoz menekült. Donát elment vele a felesége sírjához, fennhangon imádkozott, szólván: „Euphrosina, a Szentlélekre kérlek, mondd meg nekünk, hová tetted a pénzt?” Hang hallatszott a sírból: „A ház bejáratánál ástam el.” Odamentek, és ahogy mondta, meg is találták.
Néhány nappal később Satyrus püspök elszenderült az Úrban, és az egész papság Donátot választotta meg püspöknek.
Sok csodát tulajdonítanak neki, ezek közül a legismertebb nem meglepő módon a borhoz fűződik.
Gergely beszéli el Dialógusaiban,* hogy egyszer a misén, mikor a nép áldozott és a diákonus Krisztus vérét nyújtotta nekik, a pogányok hirtelen támadása miatt elesett és összetörte a szent kelyhet. Ő maga és az egész nép is nagyon elbúsult, Donát azonban összeszedte a kehely darabkákat, imádkozott és eredeti alakjára visszaállította. Egy kis darabkát azonban elrejtett az ördög belőle, ami hiányzik az említett kehelyből: ez a bizonyság a csodára. A pogányok pedig, látván e csodát, megtértek és nyolcvanan megkeresztelkedtek.
Volt egy annyira mérgezett forrás, hogy aki csak ivott belőle, azonnal meghalt. Egyszer Szent Donát szamárháton odament, hogy imáival meggyógyítsa a vizet. Egy félelmetes sárkány ugrott ki belőle, s farkát a szamár lábaira csavarva rátámadt Donátra. Donát a korbácsával rávágott, vagy ahogy másutt olvasható, a pofájába köpött, és ezzel rögtön megölte. Majd az Úrhoz fohászkodott, és a forrásból eltűnt a méreg. Egyszer pedig társaival együtt nagyon megszomjazott, és imájával fakasztott forrást.
Theodosius császár leányát gonosz lélek gyötörte; elvitték Donáthoz, aki így szólt: „Távozz, tisztátalan lélek, és ne merészelj Isten alkotásában lakozni!” A gonosz lélek válaszolt: „Mutass utat, hogy hol távozzak, és merre menjek!” Donát megkérdezte: „Honnan jöttél ide?” „A pusztából” – hangzotta válasz. Mire a szent: „Akkor oda menj vissza!” A gonosz lélek folytatta: „Látom rajtad a kereszt jelét, amelyből tűz lövell felém, és a félelem miatt nem tudom, merre forduljak. Mutasd meg nekem a kijáratot, és kimegyek.” Erre Donát: „Íme a kijárat, menj a helyedre!” S a gonosz lélek az egész házat megrázkódtatva távozott.
Egyszer éppen halottat vittek a temetőbe, Megjelent egy másik ember egy adóslevéllel, amely szerint az elhunyt kétszáz solidusszal tartozik, és emiatt nem hagyta eltemetni. Az özvegye sírva jelentette az ügyet Szent Donátnak, hozzátéve, hogy az az ember már hiánytalanul megkapta az összeget. Donát odasietett, megérintette a halottat, és így szólt: „Hallasz engem?” Amaz válaszolt: „Én vagyok.” Szent Donát folytatta: „Kelj fel és lásd, mi dolgod van ezzel az emberrel, aki nem enged eltemetni.” Mire az felült, és mindenki előtt bizonyította, hogy kifizette a tartozást és széttépte az adóslevelet. Szent Donátnak pedig ezt mondta: „Atyám, altass el újból.” Ő pedig: „Fiam, mostantól fogva nyugodjál békében!”
Egy időben már három éve nem esett, és nagy volt a szárazság. A hitetlenek Theodosius császár elé járultak kérvén, hogy adja ki nekik Donátot, mert varázslással ő okozta a bajt. A császár parancsára kijött Donát, imádkozott az Úrhoz, aki erre bőséges esőt adott. Mindenki bőrig ázott, egyedül Donát ment haza száraz ruhában.
Abban az időben, mikor a gótok feldúlták Itáliát, sokan elfordultak Krisztus hitétől. Quadratianus prefektus, akit Szent Donát és Hilarianus hitehagyással vádolt, elfogta a szenteket és arra kényszerítette őket, hogy mutassanak be áldozatot Jupiternek. Ők azonban ezt megtagadták. Ekkor a prefektus levetkőztette Hilarianust, és addig korbácsoltatta, mígnem kilehelte lelkét, Donátot pedig börtönbe záratta és Arezzóban lefejeztette az Úr 380. esztendeje táján.
Szent Donátot tartják a jégeső és a villámcsapás elleni védőszentnek is. Ennek okát egy 17. századi történetben leljük meg, miszerint a püspök halála után több mint ezer évvel ereklyéit Németországba szállították. A kísérő papot útja közben villámcsapás érte, de semmi baja nem esett.
Az országban sok településen, szobrokat, kápolnákat emeltek tiszteletére, ahol a jó szőlőtermésért és kedvező időjárásért imádkoznak hozzá évszázadok óta az emberek.
Székesfehérvár városának régi fogadalmi ünnepe Szent Donát püspök búcsúja, amikor a város hívei a szent közbenjárását kérik életükért, a családjukért. Az ünnepen a régi szokást elevenítik fel, az egykori öreghegyi szőlősgazdákét, akik kérték a szent segítségét, – a szőlőhegyek vihar, villámcsapás és jégeső elleni védelmezőjét, – munkájukra és az az évi termésre.
Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
(részlet)
Donnerwetter!
Donát állítólagos ókeresztény vértanú (†361), a szőlőskertek, szőlősgazdák védőszentje. Névünnepe a régi naptárban augusztus 7-ére esik. Donát, Sixtus és Urunk színeváltozása együtt a pogány Vinalia Rustica örökébe lépve a szőlőérést ünneplik.
A szőlő különös gondoskodást igényel, ezt csak a régiek tudták igazán. Igyekeztek is mennél több szent segítségét igénybe venni. Donát attribútuma, a törött kehely is patronátusával kapcsolatos jelkép. (Az erről költött legenda szerint a szent Arezzo püspökeként éppen misézett, amikor pogányok zavarták meg a szertartást és kiverték a borral teli üvegkelyhet a kezéből. Az, a kőpadlón széttört, de Donatus imájára csodálatos módon össze is forrt.) Donáthoz különösen villámcsapás, jégeső távoltartásáért imádkoztak. A szőlőkben szobrot, kápolnát állítottak neki; a falvainkban, városainkban a templomok harangjait többnyire neki szentelték. Nyilvánvalóan abban a hitben, hogy a harangzúgás „visszaveri” a mennydörgést, és ami azzal jár: a harang érce felfogja a mennykőcsapást.
Szent Ágoston – Ima a Szentlélekhez
Te lélegezz bennem, Szentlélek Isten,
hogy ami szent, azt akarjam.
Te parancsolj nekem, Szentlélek Isten,
hogy ami szent, mindig azt tegyem.
Te hívogass engem, Szentlélek Isten,
hogy ami szent, azt szeressem.
Erősíts meg engem, Szentlélek Isten,
hogy ami szent, hűséggel megvédjem.
Te őrizz engem, Szentlélek Isten,
hogy szent kegyelmed el ne veszítsem.
(Szent Ágoston
XII. Piusz pápa: Maradj Velem
Jöjj, Szentlélek, válaszd testemet templomoddá!
Jöjj, és maradj velem mindenkor!
Tölts el bensőséges szeretettel Jézus Legszentebb Szíve iránt,
hogy teljes szívemmel, egész lelkemmel,
minden érzületemmel és teljes erőmből szolgáljak neki.
Neked ajándékozom testem és lelkem összes képességeit.
Uralkodj minden szenvedélyemen, érzelmemen és indulatomon!
Vedd el értelmemet és akaratomat, emlékezetemet és fantáziámat! Ámen.
