Ami a bérmálás formáját illeti, nincs az Egyházban teljes egyöntetűség, miből méltán arra következtethetünk, hogy azt az Úr Jézus csak értelem szerint – nem pedig szó szerint – állapította meg, mint ezt pl. a keresztségnél tette. Az őskereszténység a bérmálás szentségi formájáról hallgat, amit jórészt a titoktartás törvényének kell betudnunk. I. Ince pápa pl. így ír a püspököknek: „A bérmálás szavait nem mondhatom meg, nehogy inkább árulónak tűnjek fel, mint tanácsadónak”. Később meg már a bérmálás szentségi jele annyira köztudatba ment át, hogy felesleges volt arról beszélni, vagy a formát szó szerint leírni. Petrus Lombardus pl. így nyilatkozik: „A forma nyilvánvaló, ti. a szavak, melyeket a püspök kiejt, mikor a megkereszteltek homlokát krizmával megjelöli”. Ez magyarázza meg azt, hogy a nyugati s keleti Egyház s a különböző szertartáskönyvek a bérmálás szentségi formájának megadásában bár lényegbe nem vágó, de mégis jelentékeny változatosságot tüntetnek fel. A római Egyház a XIII. századtól fogva mindenütt ezt a formát használja:
N. Megjelöllek téged a kereszt jelével és megerősítelek téged az üdvösség krizmájával. Az Atyának és Fiúnak és Szendéteknek nevében. Amen.
A keleti egyház formája pedig a következő: A Szentlélek ajándékának pecsétje.
Mind a két forma érvényes, mert elegendőképpen kifejezi azt, amit a bérmálas szentsége a lélekben eszközöl.
A római szertartáskönyv (Pontificale Romanum) inti a bérmálandókat, hogy a bérmálás összes szertartásain jelen legyenek. Nevezetesen ne hiányozzanak akkor, midőn a püspök kezdetben az összes bérmálandók felett kitárt karokkal imádkozik s ne távozzanak előbb, míg a végén valamennyiükre áldását nem adta. Ennek az utasításnak minden bérmálandó köteles tiszteletből, ha nem is bűn terhe alatt, pontosan megfelelni. A bérmálás lényegét azonban ezek a magasztos szertartások, melyekről alább még szólunk, nem érintik. Ez biztosítva van, ha a püspök a szentség anyagát a fent leírt módon a szentségi forma kíséretében az egyes bérmálandókra alkalmazza.