Ámde az Írásnak mindig legjobb magyarázója az Egyház közhite s gyakorlata. Ennek pedig hű ellenőre az őskeresztény írók s Szentatyák műveiben megnyilatkozó hagyomány.
Már egy ős keresztény író, ki magát Dénesnek, Szent Pál tanítványának nevezi, így ír: „Miután a megkereszteltet fölöltöztetted, vezesd őt a püspökhöz; ki midőn az isteni kenettel megjelöli, részesévé teszi őt a megszentelt közönségnek”. Még világosabban beszél Tertullián a második századbeli keresztény író: „A keresztségből kilépvén megkennek bennünket a szent kenettel. Ez a testi látható kenet lelkileg is hasznunkra van, miként a testi lemosás a keresztségben, lelkileg is lemossa a bűnnek szennyét. Megkenik a testet, hogy megszentelődjék a lélek, megjelölik a testet, hogy megerősödjék a lélek; beárnyékolják a kézfeltevéssel a testet, hogy megvilágosodjék a lélek”.
Szent Cyprián püspök is oly félreérthetetlenül magyarázza a bérmálást, mint a keresztségtől különálló szentséget, mintha napjainkban hirdetné az Isten igéjét: „Ma is szokásban van nálunk – írja egyik levelében –, hogy azokat, kiket a templomban megkeresztelnek, a püspökökhöz viszik, hogy ezek imádsága s kézfeltétele által elvegyék a Szentlelket”. Másutt pedig mintegy pótlólag így nyilatkozik: „Szükséges annak, aki meg van keresztelve, hogy megkenjék, hogy vévén a krizmát, vagyis kenetet, Isten fölkentje lehessen és Krisztus malasztját bírja”.
Egy századdal utóbb Szent Ágoston határozottan kimondja: „A szent krizma a látható jelek sorában oly szent, mint a keresztség”.
A keleti Egyházban nem kevésbé világosan domborodik ki a bérmálás szentségi jellege s önállósága. Jeruzsálemi Szent Cyrill fönséges katekéziseiben pl. így tanít: „A testet látható kenettel kenik, a lelket pedig (ezáltal) az élő Szentlélek szenteli meg”. Szent Jeromos idejében, a Krisztus utáni V-ik században, a püspöki bérmautak már csakúgy gyakorlatban vannak, mint manapság. „Szokás az Egyházban – írja Jeromos –, hogy azokhoz, kiket a közelebb eső helyeken a papok és diákonok megkereszteltek, a püspök kimegy, hogy a Szentlélek segítségül-hívására kezét rájuk tegye.”
A következő századok tanúbizonyságai a bérmálás, mint önálló szentség mellett oly nyilvánvalók s világosak, hogy minden kétséget s vitát kizárnak s elnémítják a protestánsok s modernisták ellenvetéseit is. Csak néhány adatra hivatkozunk. Tiszteletreméltó Szent Béda említi a nyolcadik században Szent Kuthbert angol püspökről, hogy beutazva egyházmegyéjét, a megkereszteltekre kézfeltevés által hívta le a Szentlelket. Szent Gergely pápa inti a püspököket, hogy a távollevő egyházakat is látogatva, közöljék a megkereszteltekkel az Úr megerősítő pecsétjét stb.
Amíg tehát a katolikus Egyház valóban a Szentírás és kétezer éves hagyomány alapján áll, midőn a bérmálást, mint önálló krisztusi szentséget tanítja s kiszolgáltatja, addig a protestantizmus tisztán csak a XVI. század reformátorainak önkényes egyéni véleményére hivatkozhatik, midőn azt elveti s megtagadja. Ezzel a szentségek hétágú koronájának egyik legszebb s értékesebb ágát törte ki. Hogy pedig a kétezer éves múlt bizonysága porrá ne zúzza s elégedetlen hívei szemét kidugja, az ún. konfirmációban1 a mag helyett odaveti nekik a héját. Az első úrvacsorázást megelőző vallásoktatás, illetőleg hitvallás ez, amelyben nem kis szerepe van a katolikus tanok elferdítésének, hogy így a vérbeli protestáns a pápistaság kísérlete ellen egész életére alaposan fel legyen vértezve. Legalább elmondhatják, hogy „a konfirmáció nálunk is megvan”.
Vannak azonban igazságszerető protestáns tudósok is, kik a bérmálással méltányosabban bánnak s azt róla írt soraik között mintha csak visszasírnák.
Pl. a lángeszű Leibniz így nyilatkozik: „A bérmálás szentsége mellett azon kívül, amit róla az Írás jelez, bizonyít az első Egyház apostoli hagyománya, melyről Kornelius római püspök, Cyprián vértanú, a laodiceai zsinat, Bazil, Jeruzsálemi Cyrill és más atyák kezeskednek. A keresztségtől különböző szentség volt ez, s a keresztséggel kezdődött ügyre a koronát teszi rá”. (Syst. Theol.) Marheincke pedig azt írja: „A kézrátétel igazán régi, keresztény és lélekkel teljes szokását, a bérmálást, bizonyára nem utasítás nélkül hozták be az apostolok”.
Aki pedig őket utasította, nyilván nem lehetett más, mint Jézus Krisztus, az élő Isten fia.
1 A Református Dogmatika igen jellemzően így kezd a „konfirmáció” tárgyalásába: „Különböző vélemények keringenek erről az egyházi szertartásról. Nem újabb keletűek ezek, sőt már évszázadok óta (!) vita tárgyát képezik”. (186. lap.)