Midőn az emberi nem erről az isteni titokról Jézus Krisztus tanítása révén tudomást szerzett, azt felelte: Ezt a tant az örök s csalhatatlan Igazság jelentette ki, tehát úgy van! Ez az észnek első s utolsó szava. Eleinte lesütötte az elme szemét, de aztán lassan, szent tisztelettel s óvatossággal felvetette azt, hogy tanulmányozza e titkot. És ha megérteni nem is tudja soha, de magyarázatában messze eljutott.
Abból indult ki, hogy minden lény természeténél fogva valamiféle tevékenységet fejt ki s pedig annál tökéletesebbet, minél tökéletesebb a lény jómaga. Az életműködések között a legnagyobb, legtitokzatosabb, mikor valamely lény magához hasonló, sőt egyenlő lényt tud létrehozni. Ez a képesség megvan az emberben, állatban, sőt a növényekben is. És csupán a legtökéletesebb Lényben ne volna meg? Csak a mindenható művész ne tudna oly remeket alkotni, melybe beleönti egész lelkét, egész szellemét; csak ő volna arra kárhoztatva, hogy mindig csak messze alatta álló művekben merüljön ki? Maga Isten felveti a kérdést: „Vajon én, ki másokat szülőkké teszek, magam nem szülök-e? úgymond az Úr, én ki egyebeknek nemzést adok, magtalan leszek-e?” (Iz 66,9)
Érezzük, hogy erre a kérdésre csak tagadólag lehet felelni. Ámde hogyan lesz ez?
Isten tiszta szellem. A szellemnek pedig legmagasztosabb tehetsége tökéletessége s így szülőereje is a megismerés.
Isten tehát megismeri magát, mint az ismeretre legméltóbb tárgyat. Megismeri önmagát, mint a végtelen szépet, jót, hatalmasat, a lét tengerét, amely túlbőségében kész kiáradni.
Isten gondolja magát.
Vannak különféle gondolatok. Vannak halvaszületett, kicsinyes, futólagos gondolatok. De vannak nagy gondolatok is, amelyekben az ember szinte adja magát. Ha olvassuk, halljuk ezeket a gondolatokat, nyomban ráismerünk arra, akitől származnak. Mikor a múlt század első felében szerteröppent a hazában a jelige: „Magyarország nem volt, hanem lesz”, mindenki tudta, hogy ez Széchenyi István gróf gondolata, ez maga Széchenyi István. Így rá lehet ismerni Szent Ágoston, Szent Bernát avagy Dante gondolataira.
De mindezek csak emberi gondolatok.
Mennyivel más Istennek önmagát megismerő, mintegy önmagát kimondó gondolata? Annál tökéletesebb, minél nagyobb Isten az embernél. Isten gondolata oly végtelenül tökéletes, mint maga az Isten. Innen van, hogy az ő önmagát megismerő gondolata vele egyenlő személyiség.
Isten gondolja magát, kimondja magát s aztán így szól gondolatához: „Fiam vagy, ma szültelek téged!” És a gondolat megszólal, s azt mondja: „Fiad vagyok, te szültél engem”. Ez magyarázza meg, miért nevezi a kinyilatkoztatás a második isteni személyt Isten Igéjének, az Atya bölcsességének stb. Ámde hogyan származik a harmadik isteni személy, a Szentlélek, ki minket most különösen érdekel? Kíséreljük meg, ha nem is felfogni, de legalább megsejteni.
Kinek volt valaha nagy, szép gondolata, hogy szívét fel ne melegítette volna? Ezt érezte Isten is. Látja Fiát, igéjét, egész lényét betöltő örök isteni szép gondolatát.
Kimondhatatlan szeretettel lángol iránta. De látja a Fiú is Atyát. Hasonló szeretetre gyullad iránta. E két fellángolás találkozik, s kölcsönös ölelkezéséből s összeolvadásából végtelen szeretet származik. Ez a szeretet nem oly elmúló, elhűlő, mint a miénk, hanem oly tökéletes, mint maga Isten, tehát maga is valóságos isteni személy. Íme a Szentlélek származása. A Szentlélek tehát az Atya lelkendezése a Fiú iránt s a Fiú lelkendezése az Atya iránt. Innen a Lélek elnevezés is, melyet maga Isten nyilatkoztatott ki. A Fiú születéséről s a Szentlélek származásáról való katolikus magyarázat, ha nem is fejti meg a Szentháromság titkát, de mégis megvilágítja, miért kell szükségképpen az egy Istenben három személynek lennie; akik személyiségüktől eltekintve, mindenben egyet alkotnak.
Az elmondottakból azonban az is önként következik, hogy a Szentlélek, mint a harmadik s utolsó személy, a szeretet személye teszi tökéletessé, befejezetté s mintegy megkoronázza az Istenség belső életét. Minő volna a lakás világosság és meleg nélkül? Éppen így az Istenség örök otthona s belvilága kietlen, üres és barátságtalan volna a Szentlélek nélkül. Benne, vele, általa van a szeretet s az öröm, a béke Istenben, sőt elmondhatjuk, hogy ő a boldogsága, gyönyöre az Istenségnek.