Jézus egyszer ezt a példázatot mondotta el: „Volt egyszer egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött és dúsan lakmározott mindennap. És volt egy Lázár nevű koldus is, aki szeretett volna jóllakni a morzsalékokból, melyek a gazdag asztaláról lehullottak, de senki nem adott neki. Történt pedig, hogy meghalt a koldus és az angyalok Ábrahám kebelébe vitték. Meghalt a gazdag is és eltemették a pokolban. Kínjai között fölemelte szemét és így kiáltott: „Atyám, Ábrahám, küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet, mert nagyon kínlódom e lángban.” (lásd: Lk 16,19-24)
Szörnyű szerencsétlenség halálos bűnben meghalni. Aki Isten szeretetét és irgalmát mindvégig visszautasította és halálos bűnben halt meg, ezáltal maga-magát mindörökre elszakította Istentől. Isten megátkozza őt és a pokolba küldi. A kárhozottak a pokolban sohasem láthatják a dicsőséges és jó Istent és örökre el vannak szakítva Krisztustól is és ki vannak zárva a Szentek Közösségéből. Azonkívül a pokol tűzének kínjait viselik, rossz lelkiismeretük folytonosan gyötri őket és a gonosz szellemek és a többi kárhozottak társaságában kell élniük. A földön abban a hiszemben éltek, hogy meglehetnek Isten nélkül, most már tudják, hogy Isten nélkül lehetetlen boldogan élni. Átkozzák önmagukat és szüntelen kétségbeesés gyötri őket. Büntetésük sohasem ér véget, hanem tart az egész örökkévalóságon át. Krisztus nem azért beszélt a pokolról, hogy megfélemlítsen, hanem azért, hogy figyelmeztessen és megmentsen minket. Ő szereti a bűnösöket és vissza akarja őket hívni, amíg idejük van. A kárhozottak nem egyformán szenvednek. Isten igazságos, aki súlyosan vétkezett, annak büntetése is súlyosabb.
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”
(Dante)