a) „Nem tudjátok-e, hogy kik a szentélyben foglalkoznak, a szentélyből valókat eszik…? Én pedig ezek egyikével sem éltem” (I Kor. 9,13). Szent Pál kitárja lelkét. Nem kenyérkereset viszi. Ő apostol szenvedélyből s nem hivatalból. Az ő apostolsága hév és tűz, életét a lelkek üdvözítésére szentelte, és a lelkeket azért kell üdvözítenie, mert szereti Krisztust. Neki nemcsak az lebeg szeme előtt, hogy a lelkek pokolba ne jussanak, hanem ösztönzi őt az Úr szeretete, mintha így szólna hozzá: Pál, szeretsz-e? Ó, ha szeretsz, akkor tudod, hogy mit tégy? Ments, üdvözíts! Ez a szeretet ragadja őt, ez a szeretet az ő ura s ő a szolgája. Szent Ágoston ezt „luminosissima, flagrantissima caritas, ineffabilis potestas”-nak nevezi. S hogy mennyire hatalmas ez erő s heves e szenvedély, azt Szent Pál találóan jellemzi, mikor azt szükségességnek mondja. „Necessitas mihi incumbit”. Látjátok, hogy dolgozom, buzgólkodom, égek; de ne csodálkozzatok. Nekem ezt kell tennem, ragad a hév. Annyira megy, hogy azt mondja: „Mert ha jókedvvel cselekszem azt, jutalmam vagyon; ha pedig kényszerűségből… micsoda tehát az én jutalmam?” Nekem ebben érdemem nincs. Ne dícsérjetek mindezért a munkáért, mert úgy vagyok vele, hogy édes kényszerűségből teszem, oly élvezet ez nekem, hogy repülök feléje; s mit dícsérjetek ezért? Én ragadtatom. Azt mondhatnók erre Festussal: Pál, félrebeszélsz; a szeretet megzavart téged! Az ösztön kényszerűségét máshol fölpanaszolta, mikor mondta: más törvényt érzek tagjaimban és véremben; nem azt teszem, amit akarok; de a szeretet kényszerűségének örül, s az égő, a lángoló szeretet alattvalójának vallja magát. A szeretet tesz velem, amit akar; ne dícsérjetek. Infelix ego homo! kiáltott föl az előbbi törvény említésénél, most pedig mi kiáltjuk: o felix homo! Mily boldog ember, aki így szeret. Szent Pált a buzgóságra, a lelkek iránti hevülésre az Úr Jézus iránti szeretet izzítja. Ha valaki buzgó akar lenni, annak sok mindenféle motívumból lehet kiindulnia. De a legtermékenyebb motívum a szeretet az Úr Jézus iránt. Ha valakit hevít az Úr Jézus, ha a szeretet ragadja, annak van mérhetetlen, kifogyhatatlan buzgósága.
b) „Mert midőn mindenkitől független valék, mindenki szolgájává tettem magamat, hogy annál többeket nyerjek meg” (1 Kor. 9,19). Szent Pál ezt a buzgalmat a teljes odaadással azonosítja. Ő mindenét, egész életét fekteti bele apostoli munkájába; örömeit, gondjait, szabadságát; mindenkihez alkalmazkodik, hogy mindenkit megnyerjen. Ezt is azért említi föl, hogy lebilincselje a szíveket s Krisztushoz vezesse; független voltam és senkire sem szorultam, de lemondtam szabadságomról s mindenkinek szolgájává lettem. Élhettem volna mint tisztességes farizeus, elvonultságban; nem tettem, szolgálni jöttem s szolgálatba fektettem bele életemet. Lehetnék anachoréta, élhetnék magamnak; most pedig mindenkinek élek, mindenkinek szolgálok, hogy mindenkit Krisztushoz vezessek. Máshol elmondja, hogy olyan mint a dajka, nem is édesanya, hanem szolgáló dajka. Dajka, aki tejével táplálja Krisztus gyermekeit; aki odaadásból és nem bérért teszi. Miféle aranyos, felséges ragyogó lélek lehetett ez a Szent Pál! Hogy kell itt e tűznél melegednünk, hogy kell ide iskolába járnunk! Csak akkor leszünk teljesen boldogok, ha ezt eltaláljuk, ha vérünkkel, életünkkel iparkodunk másokat segíteni és mindenkit segíteni, akit lehet. Mily áldott hivatás apostolnak beválni s a boldogságot a lemondásban föltalálni! De ez a lemondás gazdag boldogsággal s élvezettel teljes.
c) „Jobb nekem meghalnom, mintsem hogy valaki az én dicsőségemet meghiúsítsa” (9,15). Szent Pál teljes önzetlenségében mutatja be magát. Azokra fáj a szíve, akik gyanúsítják, hogy keres valamit. Nem keresek semmit, pedig a törvény azt mondja: „Non alligabis os bovi trituranti”, a nyomtató ökörnek be nem kötöd száját, és Cézár katonái is zsoldot kapnak, s különben ő maga is vallotta, hogy akik az oltárnak szolgálnak, az oltárról egyenek; és mindezek után mégis azt tartja: nekem az sem kell. Inkább meghalok, semhogy le ne foglaljam a teljes önzetlenség dicsőségét. És mi lesz végre is dicsőségem, koszorúm? Nem egyéb, mint az evangélium maga; én boldognak érzem magam, ha az evangéliumot hirdethetem. Önzetlenség legyen lelkületünk. Az önzés degradál; a hőst lefokozza béressé. Maradjon a sas sasnak, a hős hősnek, ne keressen alábbvalót! Az én glóriám, hogy én csakis titeket szeretlek és tőletek semmi szolgálatot nem fogadok el; én szolgálok nektek.
d) És mikor ily hévvel és tűzzel és teljes odaadással és önzetlenséggel szolgál a „Paulus insaniens”, ugyanakkor olyan alázatos, mint a gyermek. Nem bízik magában, s a hős és apostol lelkének legragyogóbb vonása a gyermekded alázat: „Úgy futok, úgy vívok, sanyargatom testemet, nehogy, midőn másokat tanítok, énmagam elvettessem” (9,27). Ezek a termékeny lelkek; lelkek, melyek égnek, de amellett alázatosak; hősök, de amellett aggályosak; nem mintha kételkednének Istenben, de mert tudják, hogy bennük lakik az „inferior homo”, akinek mindig sarkantyú, fegyelem, önmegtagadás és letörés kell. – Tanuljunk e nagy léleknek izzó szívétől lelkesülést, buzdulást. Ha megcsappan buzgalmunk s az emberi hálátlanság kioltja a szent tüzet, ha a nagyvilágnak posványos légköre veszéllyel fenyegeti az apostoli önfeláldozást, olvassuk Szent Pál leveleit, s dolgozni fogunk önzetlenül, odaadással Krisztusért.
