„Aki Krisztuson kívül akar valamit,- nem tudja, mit akar; aki Krisztuson kívül vágyik valamire,- nem tudja, mire vágyik; aki Krisztuson kívül másvalakiért dolgozik,- nem tudja, mit csinál.”
Jelszava volt: „megvetni a világot, de közben senkit meg nem vetni, csak önmagunkat és a megvettetést.”
“Mily börtön rabja a lélek a földön?
Miért nem tud kitörni idelentről,
hogy lába végre csillagokon járjon,
Istennek éljen, s magának meghaljon?”
(Loyolai Szent Ignác)
A MOSOLYGÓS SZENT – „Legyetek jók, ha tudtok”
„Könnyebb a vidám embereket vezetni a lélek útján, mint a szomorúakat” – állította az egyik legnépszerűbb keresztény szent, a mindig derűs „jó Pippo”.
Rendkívüli derűjét és érzékét a tréfálkozáshoz arra használta fel, hogy a megtérés útjára vezesse az embereket.
1515. július 21-én született Firenzében. Már gyermekkorában is közvetlen, vidám lelkületű volt, és élénk képzelőerővel bírt. Édesanyját még ötéves korában elvesztette.
Első tanulmányait szülővárosában a domonkosoknál végezte, akiknek lelki tanításai, és imádságos élete nagy hatással voltak rá. Apja később gazdag nagybátyjához küldte a Nápoly közeli San Germanóba, hogy ott kereskedőnek tanuljon és örököse lehessen.
Bár a rábízott feladatokat szorgalmasan teljesítette, szabadidejét a montekasszinói bencések között töltötte el. Itt kedvelte meg a Krisztust követő teljes szegénységet.
Nemsokára hátat is fordított a szerencsének, a gazdagságnak, és Rómába ment – pénz, tervek, kilátás nélkül. Csak azt látta világosan, hogy valamilyen módon az Istent akarja szolgálni. Nevelői állást vállalt, egy gazdag firenzei nemes fogadta fiai mellé.
Közben ő maga hittudományt és bölcseletet tanult, s rendkívül szigorúan és szerényen élt.
Az egyetemen Loyolai Ignáctól megtanulta a „belső imádságot”, a jezsuita atyákkal látogatta a szegényeket és betegeket.
“Mily börtön rabja a lélek a földön?
Miért nem tud kitörni idelentről,
hogy lába végre csillagokon járjon,
Istennek éljen, s magának meghaljon?”
Tanulmányait azonban később félbehagyta, majd nagy vidámsággal és közvetlenséggel utcai apostolkodásba fogott.
Néri Szent Fülöp, egyike a XVI. század szellemi nagyságainak, aki jelképezve a pogány kultúra elleni lázadását és feladatának irányultságát, fiatalkorában a Mediciek Firenzéjéből a hanyatló Rómába megy át, hogy onnan haláláig, több mint hatvan éven át el se mozduljon. Fülöp azonban nem egyházi nyájba önként beilleszkedő lélek, hanem extravagáns reformer, akinek lényege lényének szabad és teljességgel egyedi kiárasztása: zene, tánc, humor, egyszerűség, természetesség és semmi megalkuvás.
Harminchat éves korában gyóntatója, Persiano Rosa atya rábeszélésére fölvette a papi rendet, s nemsokára lelki gyermekeinek egyre növekvő tábora alakult ki körülötte. Legmélyebb törekvése volt a szívekben otthont teremteni Krisztus számára, s mindezt jókedvűen, vidáman tette, ifjaival rendszeresen játszva.
Jelszava volt: „megvetni a világot, de közben senkit meg nem vetni, csak önmagunkat és a megvettetést.”
A tereken és boltokban egyszerűen megszólította az embereket. Közvetlen modorának kevesen tudtak ellenállni. Éjszakáit bensőséges csendben, órákat virrasztva Istennel töltötte. Egyre többen követték: gyakran járultak a szentségekhez, vasárnaponként fölváltva imádkoztak a kitett szentség előtt.
Apostoli tevékenységének középpontjában a gyóntatói munka állt, tömegek jártak hozzá gyónni. Kicsi cellája hamarosan szűknek bizonyult, ezért a San Girolamo della Caritá templom szomszédságában lévő épületet gyóntatója és néhány más jámbor pap társaságában átépítették oratóriummá (imateremmé).
Naponta a Szentírás, a szentek életének olvasására, majd énekre, zenére gyűltek az emberek az Oratóriumban – világi emberek és papok, gazdagok és szegények, tanultak és egyszerűek – köztük sok fiatal és gyermek.
Sohase neheztelt, ha a gyerekek telelármázták a házat:
Nem bánom, ha fát vágnak is a hátamon, csak ne vétkezzenek!
Néri Szent Fülöp erre a célra mintázta meg az oratóriumot, kicsi kis Grál-közösségét.
Itt most csak az oratórium felállásáról és kezdetéről szeretnék írni, hiszen magáról az oratóriumról – mely kezdetben templom volt a templomban – és szabályzatáról nagy könyveket lehetne teleírni. Kis padláshelyiség egy templom tetején, ahová Fülöp összegyűjtött néhány érdeklődőt. Eleinte csavargókat, az utca népét, majd ahogy a beszélgetős, éneklős, vidám közösség népszerüsödött, úgy gyűjtött be résztvevőket mindenfajta társadalmi helyzetű emberekből.
Mi már tudjuk, hogy az oratórium megjelenése mögött a lényeg nem más, mint az együttlét varázsa a Mesterrel. Fülöp ugyanis Mester volt, s nem is akármilyen!
Egyike a száznegyvennégyezer nagy tanítónak, aki jelenlétével izgalmassá tette az unalmasat, és szentté a profánt. Így történt, hogy Fülöp hatására válaszul a támadások ellenére folyamatosan nőtt a közösség, ugyanúgy, ahogyan szerzetesrendek nőnek ki pici csírákból, egy-egy szent lényének varázsütését követően.
Az itt tevékenykedő papok és testvérek nagy csapatából alakult meg az
„Oratórium Kongregációja”, amely 1575. július 15-én pápai jóváhagyást kapott.
…Fülöp példaképe Savonalora, a szent, akit az egyház soha nem avatott szentté. Szobájában lévő Savonalora képre maga pingálta rá a glóriát! Ezzel a szentéletű emberrel csak egy “baj” volt: kíméletlen szókimondása, mellyel rámutatott a “Dogma”, az egyházi és világi törvény hamis, álszent tartalmára. Őszinte kritikájára a válasz csodás módon nem az inkvizíció, hanem a megtűrtség, “büntetésként” pedig sosem avatták szentté vagy boldoggá.
Fülöpnek viszont kedvence, sőt tovább vitte az életművet, ezzel veszélyes vizekre hajózott. Viszont felfedezhetünk közöttük egy nagy különbséget. Fülöpnél minden a tettekben nyilvánult meg. Módszere abban rejlett, ahogyan cselekedeteiben reagált arra, ami hamis. Minden tette egyszerű, de példaértékű. Ez az oka annak, hogy Fülöp az egyháztól Savonalorával ellentétben megkaphatta a világi glóriát, és hogy huszonhét évvel halála után szentté avatták.
A nagy plagizátor, ahogyan ő nevezte, Isten majma, az élet útjain legkülönbözőbb formákban előlépő kísértő. Ez az alak, amely mindnyájunk belső harcának figurája, ötvözi a lelkünkben megbúvó kísértő minden formáját.
Fülöp állandóan résen volt. Ha jött egy vágy, ha jött egy hamis gondolat, egy boldogtalanság felé irányuló érzés, egy csábítás, egy a rendszerébe belépő tisztátalan vagy hamis információ, azt mint külső szemlélő, azonnal nagyító alá vette.
Az érzést vagy gondolati csírát tüstént gondos léleksebész módjára láthatatlan csipesszel megfogta, és óvatos figyelemmel nagy plagizátornak nevezve kihajította a lélekből. Nem ébredt az a vágy, negatív érzés és gondolat, amely beférkőzhetett volna életébe.
A lélekorzó, bármely formát vett föl, mindig alulmaradt. És mi már tudjuk: Isten majma nemcsak könnyen felismerhető vágyideákban, csábításcsírákban jelenik meg, hanem sokkal veszedelmesebb és nehezebben felismerhető álcája az, amikor egy-egy boldogtalanságra késztető szomorú hangulatképet, egy-egy egoizmusra hajló ideát, egy-egy ellenszenvcsírát stb. épít be lelkünkbe.
Ilyenkor jöjjön a lupé, a varázsnagyító, amely gondos figyelemmel Isten majmát felnagyítja, és a csipesz, mely nyakonragadja.
Az örök éberség lupéja és csipesze ez, mely megszabadít a kínlódástól.
Ezt hozza el Fülöp végtelen türelmével és figyelmével. Fülöp nem gyűjtött, nem kellett neki semmi világi. Bármely kísértést elutasított mosolygás kíséretében:
“Á, itt az Isten majma. Menj oda vissza, ahonnan jöttél!”
És itt a híres jelszó:
TUTTO VANITAS, minden hiúság, csak hiábavalóság.
Az összes világi dolog az, amit nem szellemiesítünk át, azaz nem töltjük föl az élet csíráit a szép-jó-igaz alaptörvényének megfelelő szellemiséggel. Csak az hiábavaló, amely nem építi fel kozmoszunk szellemi terét. Márpedig e teret a szép-jó-igaz alapelvének megfelelő cselekvés építi fel, és mindazt, ami nem ide tartozik, kozmoszunk nem tudja befogadni.
Fülöp nem akart magának más hazát, csak a mennyországot, és szellemi otthonát építette fel szeretettel, bölcsességgel, együttérző cselekvéssel, boldogsággal, nagybetűs Élettel.
Ezzel mintát adott napjaink embere számára, akinek ugyanaz a feladata a cselekvő mindennapok világában…
A leírások szerint majdnem egész Rómának 44 éven át ő volt a lelkiatyja, s még halála napján is gyóntatott. Egyénisége páratlan erővel vonzotta és emelte a lelkeket.
Róma lakói meg voltak győződve, hogy puszta látása vagy érintése megszünteti kísértéseiket. Nagyon hamar elterjedt szent volta, amikor feltámasztott egy halott gyermeket. Hogy csökkentse az őt övező nagy tiszteletet – illetve hogy Isten és mások iránti alázatát hangsúlyozza – nem egyszer bolondozva, táncolva jelent meg a nyilvános tereken. Többször próbáltak neki magas egyházi hivatalt felajánlani, de ő mindig csak egyszerű szerzetes kívánt maradni.
Fiatal korától rendkívüli misztikus élményekben volt része.
Miséje közben gyakran esett órákon át tartó révületbe. Gyakran prédikálni sem tudott, mert az erős áhítattól sírva fakadt.
Míg Fülöp élt, csodás ajándéka volt a szépre és jóra vágyó egyszerű emberek életének.
Fülöp lényét maga a tűz képezte, testét pedig maga a fizikai forróság.
Huszonkilenc éves korában bekövetkezett rendkívüli látomásai közül az a legnevezetesebb, amelyben egy pünkösdi napon a katakombákban részesült; – élményét követően olyan forróság járta át, hogy ruháját télen is ki kellett gombolnia, ablakát télen is tárva hagynia, és testét hűtenie.
Az esemény fizikai megjelenése egy tüzes gömb volt.
Bensőséges imába mélyedve azt látta, hogy valami nagy fényesség, egy tűzgolyó közeledik feléje, amely imádság közben ajkait perzselve száján át hatolt testébe, s onnan a szívébe, úgy tágítva ki azt és annak közelségét, hogy a halálát követő boncolási eredmény szerint bordái is széjjeltörtek.
A földre zuhant, és föl kellett tépnie a ruhát a mellén a tűz heve miatt.
A misztikus élmény közben a leírás szerint Fülöp így kiáltott:
“Elég, Uram, elég, nem tudok többet elviselni.”
Egész teste reszketett, és amikor kezét a szívére tette, ökölnyi dudorodást érzett, amely többé nem múlt el. Ettől kezdve a legkisebb Istenre irányuló gondolat olyan szívdobogást váltott ki Fülöpben, hogy a körülötte lévők is hallották.
Halála után a mindenre kiterjedő orvosi vizsgálat jegyzőkönyvben rögzítette, hogy szíve erősen megnagyobbodott, fölötte két bordája eltörött, s kifelé domborodott.
Gyakran megtörtént, hogy tanítványok kezét szeretettől izzó keblére helyezte, és azok el kellett, hogy vegyék onnan a kezüket, annyira elviselhetetlennek érezték a forróságot. Többször hatotta át imáit az az áhítat, amellyel szentek életrajzát tanulmányozva oly sokszor találkozik az ember.
Sokszor imádkozni, prédikálni sem tudott, mert remegő szívdobogás és sírás hatotta át egész lényét.
Ismerős ez a jelenet Pio atya, vagy hogy egy keleti misztikus szentet is mondjak, Rámakrisna életrajzából
Egyszer Néri Szent Fülöptől felettesének elmondott beszámoló szerint maga Keresztelő János jelent meg neki, buzdítva és ösztönözve őt, hogy szigorú magányban és szegénységben éljen.
Máskor ugyancsak János ad neki útmutatást, miután Xavéri Ferenc mintájáért lelkesedve indiai misszionáriussá szeretne válni.
János tanácsa nem más: a Te Indiád Róma.
Társaival 1556-ban kezdett esti összejöveteleket szervezni a San Girolamo della Carita templom melletti imateremmé (oratóriummá) átalakított raktárépületben, ezeken imádkoztak, énekeltek, a Szentírásból és egyházatyák műveiből olvastak fel, vallással kapcsolatos kérdéseket vitattak meg. Fülöp egyik követője a vokális zene egyik legnagyobb mestere, Giovanni Palestrina volt, aki muzsikát komponált számukra, ezekből fejlődött ki az oratórium műfaja. Oratóriumnak nevezték magukat az összejöveteleket is, Fülöp a rendszeres résztvevőket karitatív feladatokkal látta el.
„…Fülöp zenével kísért egész napos vidám zarándoklatokat szervezett, amelyek során Róma hét templomát keresték fel, tömegek jártak hozzá gyónni, miséi közben gyakran esett órákon át tartó révületbe…”
Fülöp oratóriuma Róma vallási életének központjává vált. Rendkívüli személyisége és lelkülete, a lelkipásztorkodás korábban nem tapasztalt stílusa és a jámborság új arca olyan hatást gyakorolt az emberekre, hogy aki egyszer átlépte küszöbét, az újra és újra visszatért. Vonzereje a belőle áradó öröm volt, amit arra használt, hogy a megtérés útjára vezesse az embereket:
Könnyebb a vidám embereket vezetni a lélek útján, mint a szomorúakat – állította.
A misztikus jelenetek sora ellenére Fülöp bizalmatlan az okkult jelenségekkel, és az élet hétköznapjainak helyes megélésére helyezi a hangsúlyt.
Nem leszünk szentek négy nap alatt – mondogatja, és a derűre s az együttérző cselekedetekre buzdít. Még pappá sem akar lenni, függetlenség- és szabadságvágya mindennél erősebb.
Ez már az a szint, ahol túl kell jutni minden hittételen, valláson, hitbéli hovatartozáson, földi köteléken, és ahol marad a szeretet és az egységélmény.
Fülöp halálának idejéről mindent pontosan tudott, és annak eseményét egy atya gondoskodásával készítette elő. Bár orvosa a halál napján így kiált fel:
“Atyám, tíz év óta nem találtam Önt ilyen jó egészségben, mint ma!”
Fülöp mégis mondataiban és viselkedésében egyértelműen utal a halálára.
Utolsó mozdulata is áldás, könyörgés és irgalomkérés szeretett testvéreinek üdvösségéért.
Betegsége miatt 1593-ban elérte, hogy megválhasson elöljárói hivatalától, de élete utolsó napjáig gyóntatott.
A 80 éves Fülöp hosszú betegeskedése végén 1595. május 25-én, Úrnapján reggel mutatta be utolsó szentmiséjét „örömtől ujjongva és énekelve”.
Halálát előre megjövendölte, mégpedig mosolyogva.
Rajta kívül senki sem gondolt közeli halálára. Azonban este azt mondta mosolyogva lakótársainak: „Most meg kell halnom.” Azután lefeküdt. „Nem félsz?” – kérdezte az egyik testvér. Fülöp megrázta fejét, és derűsen azt mondta:„Nem félek. Isten jó. Majd egy kis elnézéssel lesz az ő ostoba és haszontalan Fülöpjével szemben.”
Este, mint mindig, hozzá jöttek a testvérek mindnyájan, Áldozócsütörtökön éjszaka megkapták áldását, s május 26-án éjjel három órakor csendesen lehunyta szemét, meghalt.
Szentté avatási eljárása már halála után két hónappal megkezdődött, 1622-ben Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt avatták szentté. Ünnepét 1625-ben vették föl a római kalendáriumba május 26-ra, halála napjára.
Ereklyéi a római Santa Maria in Vallicella (Chiesa Nuova) templomban találhatók.
Halálát követően, az orvosok is megdöbbentek szívének fizikai méretein. Teste imádság közben annyira felforrósodott, hogy tanítványai sokszor az érintését se bírták elviselni, szívének dobogását pedig nagyobb távolságból is lehetett hallani.
Halála után már két hónappal megkezdődött a szentté avatási eljárása, 1622. május 14-én pedig szentté avatták.
Szent Péter mellett, ma is egyik legnépszerűbb szentje Rómának.
Életéből számos anekdota maradt fenn:
– Egyszer, fiatal barátja sikeres tanulmányairól és ambícióiról számolt be neki. Fülöp akkor így szólt hozzá: „Szerencsés ember, most tanulsz. Pár év múlva doktor leszel, és kezdesz pénzt keresni. Ügyvéd leszel és prelátus, és sok egyéb tisztséged is lesz. Boldog leszel, és már nem is fogsz mást kívánni.” Barátja már azt hitte, hogy Fülöp komolyan beszél. De akkor magához vonta, és ezt suttogta fülébe: „És aztán…?”
Ez a súlyos kérdés, később új irányt adott az ifjú életének.
– Róma közelében az egyik kolostorban volt egy apáca, aki nagy föltűnést keltett természetfölötti látomásaival és elragadtatásaival. A pápai hatóság Fülöpöt bízta meg, hogy járjon utána a dolognak. Fülöp egy esős napon, gyalogosan látogatta meg őt. Hívták az apácát, majd Fülöp anélkül, hogy köszöntötte volna, odanyújtotta neki sáros csizmáit, hogy húzza le. Az apáca visszahőkölt, és heves szavakkal tiltakozott a számára fölháborító kérés ellen.
Akkor Fülöp nyugodtan fölállt: „Már nem is fontos lehúzni! Elvégeztem a feladatomat” – mondta, s azonnal tájékoztatta megbízóit. „Az a nő nem szent, és nem is tesz csodát, mert hiányzik belőle a legfontosabb, az alázatosság.”
– Hogy ez a jó pásztor milyen szeretetreméltóan tudta báránykáit kisebb hibáiktól is megszabadítani, mutassa két jelenet: Egy divatos dáma, aki magas sarkú cipőt viselt, megkérdezte tőle, hogy nem bűn-e ilyen magas sarkon jönni-menni. Csak ennyit szólt: „Óvd magad a megbicsaklástól, nehogy eless.”
– Egy piperkőc ifjúnak nagy volt a fodros gallérja. Fülöp szelíden megsimogatta a nyakát e szavakkal: „Többször is megsimogatnálak, ha ez a gallér nem bökné az ujjamat.”
– Sokan „csodatevőnek” tekintették Fülöpöt, ő maga azonban nem sokat törődött vele. Egyszer fölkiáltott: „Azt akarják, tegyek csodát. Én pedig nem akarok csodát tenni!”
Egy napon Fülöp a pápát megszabadította fájdalmaitól. Egy bíboros akkor azt mondta neki: „A pápa annyira megörült a látásának, hogy elfelejtette fájdalmait.” Ám Fülöp határozottan kiigazította: „Nem. A fájdalmait valóban én vettem el. Olyan embereknél, akiknek fontos ügyeket kell intézniük, a betegség sok kárt okozhat. Ezért meg kell gyógyítani őket.”
– Amikor már életében szentként akarták tisztelni, hevesen tiltakozott ellene és igyekezett komolytalanul viselkedni. Hogy csökkentse azt a nagy tiszteletet, amellyel hozzá közeledtek az emberek, s hogy magát megalázza, nem egyszer megjátszotta a csodabogarat, sőt egyenesen a bolondot. Időnként fordítva vette föl ruháját, máskor azt látták, hogy egy köteg bogáncsot tart a kezében, és meg-megállva bolondos élvezettel szagolgatja. Nyilvános tereken táncolt, s bort ivott egy üvegből. Arcának csak egyik feléről vétette le a szakállat és félig borotváltan ugrándozva, táncolva járt az emberek közt.
Ha erényeit dicsérték, így imádkozott magában: „Uram, ne bízz Fülöpben. Ha megfosztanál kegyelmeidtől, még ma elvesznék, és elkövetném a világ összes bűnét!”
Noha viselkedése miatt néhány évre eltiltották a lelkipásztori munkától, a rómaiak, akik ismerték őt, tökéletesen értették iróniájának és életmódjának miértjét. Ezért is nevezték el őt „bohócruhás misztikusnak” és „római Szókratésznak”.
Így lett Néri Fülöp, a firenzei, „Róma második apostolává”.
Néri Fülöpöt humora és vidám egyénisége rendkívül népszerűvé tették, de hevesen tiltakozott az ellen, hogy szentként tiszteljék. Ennek megakadályozása, s önmaga megalázása érdekében igyekezett komolytalanul viselkedni, nem egyszer bolondozott, megjátszotta a csodabogarat. Goethe a „humoros szentnek” titulálta.
Kedves alakját sok emberhez hozta közelebb a hazánkban is nagy sikerrel vetített:
„Legyetek jók, ha tudtok” című 1983-as olasz életrajzi film, amelynek színházi adaptációját Székesfehérváron mutatták be.
Budapesten katolikus általános iskola viseli nevét, illetve a Flórián téren lévő szoborcsoport őrzi alakját, mint a földrengések ellen oltalmazó védőszentét.
Istenünk, te mindenkor az életszentség dicsőségével tünteted ki hűséges szolgáidat. Gyújtsd lángra bennünk is a Szentlélek tüzét, amely Néri Szent Fülöp szívét oly csodálatosan áthatotta. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.
Néri Szent Fülöp imája
Ó, Uram, nem merem már ígérni, hogy megjobbítom életemet! Ha te nem segítesz, csak rosszat tudok tenni. Ha nem segítesz, még szeretni sem tudlak. Magamban semmit sem bízom, Jézusom. Bizalmatlan vagyok önmagam iránt, benned azonban bízom! Uram, Jézus Krisztus, ha te nem segítesz, sohasem leszek képes jót tenni!
Ha te nem segítesz, elvesztem. Jézus, légy az én Jézusom, ez számomra az üdvösség! Add, hogy ne félelemből ragaszkodjak hozzád, hanem szeretetből! Nem akarok mást tenni, mint a te akaratodat. Szentháromság egy Isten, könyörülj rajtam!
Istenünk, te mindenkor az életszentség dicsőségével tünteted ki hűséges szolgáidat.
Gyújtsd lángra bennünk is a Szentlélek tüzét, amely Néri Szent Fülöp szívét oly csodálatosan áthatotta. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.
Jézusunk, hozzád jövünk!
Te vagy az Út követni akarunk parancsaid és tanácsaid teljesítésével, és példád utánzásával.
Jézusunk, te vagy az Igazság! Te vagy az igazi világosság, amely megvilágít minden embert. Hiszünk Benned, hiszünk tanításodban: meg akarunk ismerni, hogy egyre jobban megszeressünk!
Jézusunk, te vagy az Élet! Éltetsz megszentelő kegyelmeddel, amely lelkünk élete: szavaiddal, amelyek az örök élet igéi: az Oltáriszentségben, amely az égből szállott élő kenyér: Szent Szíved által, amely a lelkek iránti szeretettől lángol.
Teljes szívből akarunk ragaszkodunk szavaidhoz, éhezünk az Oltáriszentség élő kenyerére, kitárjuk Szent Szíved éltető vérének szívünket, és bensőségesen egyesülünk minden szándékoddal.
Bárcsak isteni Szíved uralkodnék az egyház minden gyermekén és az emberiségen. Ámen.
Vonj magadhoz minket!
Urunk, Jézus Krisztus!
Sok minden van, ami vonz és fogva tart minket. De mindenek közt Te vagy a legerősebb!
Vonj minket erősebben magadhoz!
Megváltónak hívunk, mert azért jöttél a világra, hogy szétszakítsd a bilincseket, s elvedd parányi gondjainkat, melyeket magunk készítettünk magunknak, és széttörd a lélek nehéz láncait.
Szabadítónak nevezünk, mert mindettől meg akarsz szabadítani minket. Igen, mert ez Isten akarata, amit te beteljesítesz, s így lehetővé teszed számunkra, hogy szentté legyünk.
Ezért szálltál le közénk a földre, és ezért szálltál fel a magasba, hogy minket magaddal ragadj. Ámen.
Vianney Szt. János felajánló imája
Jézusom, neked szentelem szívemet: zárd a tiedbe. A te Szívedben akarok lakni, a te Szíveddel akarok szeretni, a te Szívedben akarok élni – a világ előtt ismeretlenül, egyedül általad ismerve.
A te Szívedből akarom meríteni az igaz szeretetet, amely föleméssze szívemet: benne erőt, világosságot, kedvet és igazi vigasztalást fogok találni. Zárkózzék el bár előlem minden szív, mégsem fogok csüggedni, mert Jézusom isteni Szíve mindig nyitva áll és nyitva is marad számomra.
Jézus szentséges Szíve, szívem a te szeretetednek oltára legyen: egyszersmind pedig az az oltár is, amelyen magamat neked feláldozom. Szemeim mindenkor szent sebeidre tekintsenek: elmém mindig irgalmadra gondoljon: egész valóm csak szent Szíved iránt való szeretetemet fejezze ki.
Dicsértessék, szerettessék és imádtassék Jézus szent Szíve!
Légy türelemmel, én lelkem, holnap úgy lesz, amint Isten akarja. Addig teljesítsük mi az ő szent akaratát. A tegnapi nap elmúlt, amit tegnap szenvedtem, abból már nem fáj semmi. De érdemem megmarad, ha azért szenvedtem, hogy Isten akaratát teljesítsem. Ma érdemszerzően akarok szenvedni… a mai nap csak egy nap… milyen rövid idő ez! Istenem, tehetek-e kevesebbet, mint egy napnak szomorúságait, fájdalmait, szenvedéseit és fáradságait, neked felajánlani. Irántam való szeretetből megfeszített Istenem, ma minden, minden irántad való szeretetből és szent akaratod teljesedése végett történjen. Ámen.
