„Legyetek óvatosak az emberekkel szemben, mert bíróság elé állítanak, és zsinagógáikban megostoroznak titeket. Helytartók és királyok elé hurcolnak miattam, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt. Amikor pedig bíróság elé állítanak, ne töprengjetek azon, hogyan és mit beszéljetek! Megadatik ugyanis nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Hiszen nem ti beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól belőletek. Halálra adja majd testvér a testvérét, és apa a fiát. A gyermekek szüleik ellen támadnak, és megöletik őket. Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért. Aki azonban mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.” (Mt.10,17-22)
Szent Nereus és Achilleus régi római vértanú-pár, május 12-i ünneplésük az 5. század óta mutatható ki.
A tisztelet nyomai még régebbre mutatnak, hiszen már Damasus pápa sírfeliratot költött a két vértanúnak. Annak töredékesen megmaradt szövege szerint Nereus és Achilleus római katonák voltak. Eltaláltak az igaz hithez, és bátor hitvallásukért megölték őket.
Haláluk ideje nincs följegyezve. Általában a diocletianusi üldözés éveit szokták emlegetni. Ünneplésük helye a sírjuk lehetett, amelyet Petronellának, Szent Péter lányának sírja közelében kell keresnünk, a Domitilla-katakomba kiterjedt temetőrendszerében.
Tiszteletük helye gazdag lehetőséget kínált a legendák születésének. Az 5. és 6. században írtak egy csodálatosan díszes szenvedéstörténetet Nereusról és Achilleusról. Ebben a két vértanút testvérpárnak tekintették, kiket maga Péter apostol keresztelt meg.
Mint eunuchok a császár unokahúgának, Titus Flavius Clemens feleségének – a későbbi keresztény vértanúasszonynak –, Domitillának a szolgálatában álltak. Úrnőjükkel együtt a campaniai tengerpart előtt levő Pontia szigetre száműzték, Terracinában borzalmasan megkínozták, végül lefejezték őket. Domitillával együtt a Via Ardeatina melletti katakombában temették el őket.
Szent Domitilla szüz és vértanú(100). Császári család vére folyt ereiben.
Vespasianus császár unokája, Domitianus császár leánya, anyja Szent Plautilla, nagybátyja Szent Flávius Clemens vértanú, aki viszont Domicián császár nagybátyja volt. A szent szüzet hite miatt Pontia szigetére száműzték, hol szegény kis kunyhóban élt, majd Terracina városába költözött, ahol a kormányzó rágyújtotta a házat.
„Hosszú vértanúság” után halt meg.
A 12.század óta mlékünepe: május 12.
„…Nereusról és Achilleusról elbeszélik, hogy keresztényekként Domitillával, úrnőjükkel együtt a sivár, izzóan forró Pontia szigetére száműzték őket. A két kiszolgált katona vezette annak idején Domitillát Kelemen pápához. A pápa megkeresztelte az előkelő asszonyt. Ezért elvesztették hazájukat, birtokukat és legalapvetőbb emberi jogaikat. Nereus és Achilleus leszámolt életével, szemrebbenés nélkül fogadta az ítéletet. Annál inkább aggódtak úrnőjük életéért és egészségéért. Flavia Domitilla azonban már rég nem volt nagyvilági dáma: ott térdelt a katakombák komor homályában keresztény rabszolgák és a szegény népből jött hívők között, velük együtt rettegve attól, hogy a katonák fölfedezik rejtekhelyüket. A száműzetésben az élet nehéz volt, de ők fenntartották a kenyértörés közösségét, mintha mi sem történt volna. Zsoltározásukhoz a tenger harsogása adott kíséretet.
Néhány évig tartott ez a sokféle szükséget szenvedő, de nyugodt élet. Amikor azonban Minutius Rufus konzul megjelent Pontián, véres üldözés kezdődött. Nereust és Achilleust elkülönítették Domitillától. A konzul vesszővel, izzó parázzsal és kínzóeszközökkel igyekezett a két veteránt rávenni, hogy áldozatot mutasson be a császár fölségének, de hiába. Állhatatosak maradtak, és a hóhér bárdja végzett velük…”
Mindenható Istenünk, kérünk, add, hogy akik dicsőséges vértanúidnak, Szent Néreusznak és Szent Achilleusnak bátor hitvallását megismertük, közbenjáró jóságukat is tapasztalhassuk!
Szent Pongrác vértanú
„A világ erőtleneit választotta Isten, hogy megszégyenítse az erőseket” (1Kor. 1,37):
„Gyakran – a nyilvánvaló igazság ellenére – nem hiszik el a kereszténység üzenetét”
A hős ifjú vértanú Ázsiának Frigia nevű tartományában született. Apai és anyai részről egyaránt előkelő és dúsgazdag pogány családból származott, de anyját már egynapos korában elveszítette; nemsokára rá atyja is elhalt.
Ekkor a kis árvát nagybátyja, Szent Dénes vette gondjaiba. Dénes később Frigiából Olaszországba költözött, hogy unokaöccsének Róma közelében fekvő terjedelmes birtokait könnyebben kezelhesse.
A Dioklecián-féle üldözés kitörése már Olaszországban találta. Az üldözés csakhamar olyan méreteket öltött, hogy sok keresztény jónak látta a kegyetlen hóhérok elől legalább egy időre a vidékre húzódni. Ezek közé tartozott Marcellin pápa (296-304) is, aki épen Pongrác egyik birtokán vonta meg magát. Bár Pongrác és nagybátyja ekkor még pogányok voltak, egy pillanatra sem jutott eszükbe elárulni a szent főpap búvóhelyét.
Isten azzal jutalmazta nagylelkűségüket, hogy mindkettőjüket elvezérelte az igazság ismeretére. Mert minél többet társalogtak Marcellinnal, annál mélyebb érdeklődés támadt bennük az evangéliumi tanok iránt. A pápa lépésről-lépésre feltárta előttük az egész keresztény hitrendszert és amikor már elég erőseknek látta őket a hitben, mindkettőjüket megkeresztelte. De Dénes és Pongrác nem elégedtek meg saját lelkük üdvösségének biztosításával, hanem azon igyekeztek, hogy barátaik közül és házuk népéből is minél többet példájuk követésére bírjanak. Mikor Marcellin pápa visszatért Rómába, hogy ott vérével pecsételje meg szent hivatalát, Pongrác birtokain már egész népes keresztény telepet hagyott.
A dolgot azonban nem lehetett sokáig titokban tartani. A pogány kémek hamarosan nyomára jöttek Pongrác titkának és jelentést tettek róla a császárnak. Dioklecián megrendülve fogadta a hírt; hiszen Pongrác atyja, Kledónius annak idején legkedvesebb emberei közé tartozott. Azonnal maga elé hivatta tehát a tizennégy esztendős fiút és először szép szóval próbálta őt rábeszélni, hogy áldozzék az isteneknek.
Hivatkozott atyjával való barátságára és kilátásba helyezte neki, hegy engedelmesség esetén úgy tekinti majd, mint tulajdon fiát. De a lelkes ifjú elutasított magától minden kísértést. „Csalódol császár, ha azt hiszed, hogy engem a keresztények csábítottak el; ellenkezőleg, a te isteneid voltak a csábítók és világcsalók. Hiszen ha szolgáid közül csak egy is olyan gyalázatosan élne, mint isteneidről regéli a mitológia, egy óráig sem tűrnéd őt udvarodban, hanem menten elcsapnád. Hogyan imádkozhassak én ilyen istenekhez? Igaz, még gyermek vagyok, de az én Uram Istenem, Jézus Krisztus erőt és bátorságot ad nékem arra, hogy fenyegetőzéseiddel ne törődjem”.
Ez a feletet annyira kihozta sodrából a császárt, hogy azon nyombon fejvesztésre ítélte a hőslelkű hitvallót és egyúttal megparancsolta, hogy holttestét az ebeknek dobják oda martalékul. Pongrác örömtől sugárzó arccal fogadta a halálos ítéletet és a bakók társaságában azonnal a via Aurelia felé indult, melyen 304 május 12-én végrehajtották rajta az ítéletet. Holttestét a vett parancs értelmében egész nap ott hagyták heverni az út porában; de egy Oldanilla nevű jámbor keresztény nő már a rákövetkező éjszaka titokban elvitette és tisztességgel eltemettette Szent Kalepódius temetőjében, melyet ettől kezdve Szent Pongrác temetőjének kezdtek nevezni. Az üldözések lecsendesülésével külön templom épült a szent tiszteletére, melyet Szimmachus pápa már 498-ban lényegesen megnagyobbított, X. Leó pedig 1517-ben bíborosi templommá nyilvánított.
Szent Pongrác ereklyéinek egy része 657-ben Vitalián pápa ajándékából Angliába került; innét magyarázható, hogy London egyik régi temploma még ma is az ő nevét viseli. Angol közvetítéssel terjedt át a szent tisztelete Németországba is. A közvetítő Szent Bonifác volt. A németek e fáradhatatlan apostola ugyanis lelkes tisztelője volt a gyermek vértanúnak, és ahol csak megfordult nagy térítői útján, mindenütt terjesztette kultuszát.
Korán szokásba jött a szent sírjára, illetve ereklyéire való esküvés is.
A 6. században élő Szent Gergely toursi püspök már úgy említi őt, mint a hamisan esküvők ostorát, és elbeszéli, hogy Isten egy alkalommal néhány elvetemült bűnöst, akik nem átallottak a szent templomában hamisan esküdni, iszonyú módon megbüntetett. Ezért az egész középkoron át Szent Pongrác közbenjárását kérték a hamis eskü és a hamis tanúskodás bűne ellen.
Élete eleven illusztrációja a szentpáli igazságnak:
„A világ erőtleneit választotta Isten, hogy megszégyenítse az erőseket” (1Kor. 1,37): bátorsága, mellyel a hatalmas pogány császár elé lépett, hősies elszántsága, mellyel fejét a hóhér bárdja alá hajtotta, nem egy tizennégy éves gyermeknek, hanem egy meglett férfinek is becsületére vált volna. Nem csoda, hogy már a kortársak szent ámulattal tekintettek fel példájára, a késői századok pedig olyan benső áhítattal fonták körül alakját, mint a szent hajdani vértanúi közül csak kevését. Legjobb bizonyság erre a sok templom, mely ma is az ő nevét viseli és a sok oltár, melyet az ő tiszteletére állított a hívő kegyelet.
A népies meteorológia a következő két napon ünnepelt Szerváccal és Bonifáccal együtt az ún. „fagyos szentek” közé sorozza szentünket, mivel névünnepe táján rendszerint erős éjszakai lehelések szoktak bekövetkezni.
Kérünk Istenünk, add meg Egyjázadnak, hogy Szent Pongrác vértanú támogatásában bizakodva örvendezzen, és dicsőséges közbenjárása révén a Te odaadó szolgálatában kitartson. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké! Ámen!
AQUINÓI SZENT TAMÁS ÉNEKE KRISZTUS TESTÉRŐL
Imádlak áhítattal, Isten: rejtelem,
aki e jelekben titkon vagy jelen.
Néked egész szívem átadja magát,
mert Téged szemlélve elveszti magát.
Szem, ízlés, tapintás megcsalódhatik:
de a hallás Rólad hittel biztosít.
Hiszem, amit hinni Isten fia szab:
igédnél, Igazság, mi van igazabb?
Isten-volta rejtve volt a keresztfán;
itt ember-arcát is rejti e talány.
De én mind a kettőt hiszem, s vallhatom,
kérve amit kért a bűnbánó lator.
Sebeid Tamásként látnom nem lehet,
mégis Istenemnek vallak Tégedet.
Hadd hogy egyre jobban hinni tudjalak,
Tebenned reméljek, Téged vágyjalak.
Isten halálára emlékeztető
eleven kenyér és embert éltető,
add hogy éljen lelkem Belőled csupán
s jóízét Tebenned ne veszítse szám.
Kegyes pelikánom, uram Jézusom,
szennyes vagyok, szennyem véreddel mosom,
melyből elég volna egy csepp hullni rá,
világ minden bűnét meggyógyítaná.
Jézus, kit titokban fedve látlak itt,
mikor lesz, hogy szomjas vágyam jóllakik,
hogy majd fátyol nélkül nézve arcodat
leljem szent fényedben boldogságomat?
VÉRTANÚK HIMNUSZA
Istennek hőse, vértanú,
követted Isten egy Fiát,
s az ellenségen győztesen
az égben ülsz ma ünnepet.
Rólunk imádnak ereje
a bűnök szennyét mossa le,
a fásultság nehéz ködét
s az ártó rosszat verje szét.
Meg vannak immár oldva mind
megszentelt tested láncai;
rólunk a földi láncokat
szavadra Krisztus oldja le!
Dicsérjük az Atyát s Fiát
s a Lelket, a Vigasztalót,
kik mennyben átadják neked
a hervadatlan koszorút. Amen.