„Egy lélek voltunk két testben; s csak két utat ismertünk, az iskola és a templom útját.”
Így ír maga Gergely arról az életről, melyet barátjával, Nagy Szent Vazullal folytattak mint egyetemi hallgatók Athénben. S ebben benne van az ő egész lelke és egész élete: Gyönge, sőt beteges, s ezért igen érzékeny volt; s ezért szeretett visszahúzódni a tömegektől és nyilvános szerepléstől a könyvei közé. De mindig kész volt latba vetni nagy tudását és kiváló ékesszólását, ha barátainak vagy az Egyháznak szüksége sürgette. Legjobban érezte magát írásai között, és soha nem lankadó buzgalommal dolgozott lelke megszentelésén.
Szent családból született. Atyja Naziánz mellett Kappadóciában előkelő polgár, utóbb püspök (jan. 1); anyja volt Nonna (aug. 5), öccse Cezárius (lásd febr. 25); mind a hármat szentként tiszteli a keleti egyház. Nem csoda, ha már mint serdülő gyermek megfogadta, hogy Isten szolgálatára szánja életét, és ezért szüzességben marad. A kiváló tehetségű fiút szülei gondosan iskoláztatták. Elküldték a palesztinai Cezáreába, melynek jeles iskolájában megismerkedett Szent Vazullal és egész életre szóló barátságot kötött vele.
Tanulmányai befejezésére Alexandriába ment. De itt megtudta, hogy Athénben kiválóbb tanárok vannak, s nyomban oda indult. Ciprus szigete táján azonban 20 napig tartó rettenetes viharba értek. Az utasok rettegve néztek elébe a biztos halálnak; Gergely azonban az egész idő alatt imádkozott és újra megfogadta, hogy ha megmenekül, egészen Isten szolgálatára adja magát.
Fogadalmát hűségesen teljesítette is.
Már Athénben, hol nagy örömére ott találta barátját, Vazult, a nagy város csábításai és az akkori diákélet fölületességei közepett sértetlenül megőrizte hitét és tisztaságát, és minden idejét imádságnak és tanulásnak szentelte.
Tanulmányai befejezése után Vazulhoz ment, aki Pontusban a pusztában több jámbor társával szigorú remeteéletet élt. Bármennyire élt-halt ezért a visszavonult, Istenbe merült és a tudománynak szánt életmódért, mégis elhagyta 360-ban, mikor atyja az arianizmussal szemben tanúsított kevésbé bölcs magatartása miatt bajba keveredett. Atyját rávette, hogy nyilvánosan ortodox, katolikus hitvallást tegyen le, mire az ellenfelek megbékéltek; az öreg püspök pedig tapasztalta, milyen támasza neki a fia azokban a nehéz időkben, ezért a következő év karácsonyán váratlanul pappá szentelte. Gergely ezt erőszaknak érezte, amúgy se tartotta magát méltónak; s így neheztelve visszament pontusi magányába. De már húsvétkor hazatért és hűségesen segített atyjának az egyházmegye kormányzásában.
370-ben barátja, Vazul a kappadóciai Cezárea metropolitája lett, s hogy az ariánusokkal szemben több támasza legyen, néhány új püspökséget alapított, s Gergelyt is nagy nehezen rá tudta venni, hogy püspökké szenteltesse magát. Mikor azonban meglátta a neki szánt püspöki székhelyet, Szazimát, egy szomorú rongyos falut, kedvét vesztette és visszahúzódott Pontusba a remeteségbe. Atyja kérésére megint elment segíteni Naziánzba, de 375-ben betegen újra magányba vonult Izauriában (Szeleucia város mellett).
Itt érte a konstantinápolyi katolikusok küldöttsége, mely hívta, hogy az ariánus Válens császár alatt majdnem egészében az eretnekség martalékává lett városban legyen a katolikus ügynek új életre keltője. Gergely úgy gondolta, nem vonhatja ki magát ebből a lovagi Krisztus-szolgálatból. Pedig nem sejtette, milyen nehéz föladatra vállalkozik.
A templomok mind az eretnekek birtokában voltak, a nép az ő részükön. A fényes külsőségekhez szokott kritizáló fővárosi lakosság sanda szemmel fogadta a betegségtől és aszkézistől lesoványodott, görnyedt, megkopaszodott, szegényes ruhában megjelenő remetét. Ő azonban a szellem erejével és bizakodásával jelent meg:
„Hatalmas az eretnekek pártja, de én az igazságért küzdök; ők bitorolják ugyan a templomokat, de mellettem az Isten van; s akármint dicsekszenek vele, hogy a nép a részükön van, az én pártomon az angyalok vannak, s ők segítenek és óvnak engem”.
Csakugyan; az eretnekek állandóan fondorkodtak ellene, rágalmazták, kővel dobálták, sőt orgyilkost béreltek ellene. Őneki azonban itt is az volt az elve:
„A mi ellenségeink magatartásukkal elárulják, ki a mesterük; mutassuk meg mi a mi viselkedésünkkel, hogy nekünk az Úr Jézus a mesterünk”.
Az üldözésekért szelíd jóakarattal fizetett, az orgyilkost barátai közé fogadta. Rokonainál kapott szállást; templom híján az egyik szobát alakította át kápolnává, elnevezte Föltámadás (Anasztazis) templomának és itt tartotta híres beszédeit az ariánus tévedés ellen, melyekért az utókor az Isten-tudós, teológus névvel tisztelte meg.
Az eretnekek a világhírű szónokot kezdték hallgatni, eleinte kíváncsiságból; lassan kezdett hatni szava és szent élete. A nép tömegesen tért vissza a katolikus hitre. Nagy Teodózius császár már az összes templomokat visszaadta a diadalmas katolikusoknak. Gergelyt a siker nem kapatta el; állhatatosan visszautasította a konstantinápolyi püspökséget; a 380-ban összeült konstantinápolyi egyetemes zsinat atyáinak sürgetésére azonban végre is engedett. A zsinaton később megjelent több püspök kifogásolta, hogy szazimai püspök létére más püspökséget vállalt. Ebből viszálykodás támadt. Gergely most is nagynak és igazán kereszténynek mutatkozott:
„Ha miattam van a vihar, azt mondom Jónással: Fogjatok meg és vessetek a tengerbe.
Én sohasem vágytam püspökségre; ha üdvösnek látjátok, visszatérek magányomban.”
Megrendítőek azok a szavak, amelyekkel ez az alázatos püspök búcsút vett népétől, amikor látta, hogy ellenségei makacsul kétségbe vonják megválasztásának jogszerűségét:
„Ha megválasztásom ekkora nyugtalanságot kavar, akkor Jónás prófétával azt mondom: »Fogjatok és dobjatok a tengerbe», hogy elcsituljon a vihar, bár azt nem én támasztottam. Sosem kívántam püspök lenni, és ha az vagyok, az az én akaratom ellenére történt. Szívesen visszamegyek magányomba, hogy Isten egyháza nyugalmat leljen. Csak azt kérem tőletek, hogy utódomul erényes férfit válasszatok, aki majd buzgón védi a hitet.”
Azután elbúcsúzott szeretett konstantinápolyi templomainak klerikusaitól és híveitől. Mindenki könnyezett, amikor e szavakkal végezte beszédét: „Gyermekeim, őrizzétek meg a hit rátok bízott kincsét, és emlékezzetek rá, hogy többször is »megköveztek», mert az igaz hitet plántáltam szívetekbe.”
A zsinattól méltóságteljes beszédben vett búcsút. Gergely lelkén hosszú ideig nem gyógyuló sebet ejtett a zsinat: „Ostobák és fecsegők gyülekezete, akik csak károgni tudnak, mint egy varjúraj”. Mielőtt elhagyta a fővárost, végrendelkezett. Minden vagyonát a nazianzi katolikus egyházközségnek hagyta a szegények gyámolítására. Ugyanúgy, mint elhunyt barátja, Vazul, mindig gondoskodott az élet mostoháiról és a szerencsétlenekről, támogatta és védelmezte őket.
Csakugyan lemondott, barátai kérlelése ellenére; megható beszéddel búcsút vett híveitől és visszavonult atyai jószágára, hol aszketikai gyakorlatok és írás közepett töltötte életének hátralevő idejét.
Rövid ideig ismét Nazianzban segédkezett, azután visszavonult Arianzba, s ott filozófiával, költészettel foglalkozott és terjedelmes levelezést folytatott. Itt írta meg élete költeményét. Ma is ebből ismerjük érzékeny és szorongásokkal teli egyéniségét.
Jeromos szerint 389-ben vagy 390-ben halt meg.
A bizánci egyház január 25-én, a halála napján ünnepli. A római naptárba 1500 körül vették fel az ünnepét, május 9-re, amelyet egy 9. századi martirológium tévesen Gergely égi születésnapjaként közölt. 1969-ben áthelyezték az ünnepét január másodikára.
Gergely szelleme és híre fönnmaradt írásaiban. Ezek jobbára beszédek és versek. Beszédek a katolikus igazság védelmére, nem mélységes tudós filozofálás, hanem az igaz hitnek erőteljes, lelkes tanúsága; amint ő maga mondja: nem Aristoteles, hanem a halászok módjára akar szólni.
Verseivel a keresztény ifjakat el akarta vonni a sokszor bűnre ingerlő pogány költeményektől. Szándéka dicséretes, de a kivitel már nem mindenestül sikerült; a költészetre nem volt olyan tehetsége, mint a beszédre. De látnivaló, minden írása egy apostoli szent életet szolgált.
Ékesszólásánál is jobban megragad minket szívének finom érzékenysége. Írásai azt mutatják, hogy bensője csupa megrendültség, csupa finom remegés. S ha személyiségét vizsgáljuk, nem állhatunk meg a művésznél és a költőnél, hanem föl kell fedeznünk benne a misztikust is, aki Istent keresi szünet nélkül.
Mert Gergely egész életén át Istent kereste. Szorongásait és kereséseit híven leírta:
„Mim van nekem? Mi vagyok én? Mivé leszek? – Minderről semmit sem tudok. Mondd, nem halál-e az élet, és a halál nem élet lesz-e egykor, ellentétben azzal, amit gondolsz?”
Ez a tizennegyedik költemény tele van azzal az égő vággyal, hogy közelebb kerüljön Istenhez, és megtalálja benne „szíve sebének” gyógyulását. Lelkének legbensőbb titkát tárja föl itt a költészet.
A „teológus” nevet elsősorban az isteni misztérium iránti érzékével érdemelte ki. A történelem azért tulajdonította neki a Himnusz istenhez szerzőségét, mert jól tükrözi Istenhez törekvő vágyakozását:
„Te vagy mindeneknek túlján,
más névvel hogyan illesselek?
Milyen ének tudna megénekelni?
Nincs szó, amely kimondhatna.
Mely szellem tudna megérteni?
Nincs értelem, amely fölfoghatna…
Minden lény vágya, minden teremtmény sóhaja
tehozzád igyekszik.
Hozzád imádkozik minden, ami van,
és a csend himnuszát
hozzád küldi minden létező,
amely olvasni tudja teremtésed könyvét.”
Abban az időben, amikor a krisztológiai harcok Jézus Krisztus istensége és embersége körül folytak, Gergely ingadozás nélkül azt a hitet fogadta el, amely Jézus személyében egyszerre vallja az isteni és az emberi természetet. Izzó Krisztus-tiszteletével Clairveaux-i Bernát előfutára volt. Gergely költeményei egyaránt tanúskodnak a szorongásról, amely életére nehezült, de arról is, hogy nagy lelke mily szakadatlanul kereste Istent és a békét:
„Tégy erőssé, Krisztus,
szolgád halálosan fáradt.
Hallgat a hangom, mely Téged énekelt.
Ezt elviselni hogyan tudod?
Adj erőt és ne hagyd el szolgád.
Szeretnék újra egészséges lenni,
Téged dicsérni és néped megtisztítani.
Erősségem, kérlek, többé el ne hagyj.
Elárultalak bár a viharban,
szeretnék hozzád találni újra.”
Élete pedig biztató tanulságot ad. Gergely gyönge idegű, beteges, érzékeny, sőt érzékenykedő ember volt; ezért van annyi hirtelen előretörés és éppolyan hirtelen visszavonulás az életében. Mégis szent lett és nagyot tett Isten országáért. A kegyelem erősebb, mint a természet, és semmiféle természeti gyöngeség és terheltség nem akadálya az életszentségnek.
Ez az ékesszóló és mély gondolkodású szent, akit „a teológus” és „a keresztény Démoszthenész” névvel illettek, az írók és a költők védőszentje.
Egy elbeszélés szerint zsenge gyermekkorában egy álmot látott, amely mélyen beleivódott lelkébe. Két fehérruhás nőalak jelent meg előtte. Az egyiknek fátyol takarta az arcát. Karjukba vették és megcsókolták Gergelyt. Amikor csodálkozva nevüket kérdezte, az egyik azt mondta, hogy őt Szüzességnek hívják, a másik pedig Bölcsességnek nevezte magát. Elmondták még, hogy kísérői Krisztusnak és mindazoknak, akik a tisztaságnak szentelik magukat, hogy Isten hívását követve éljenek. Ez a csodás látomás mélyen a gyermek szívébe vésődött. Ettől fogva élete végéig szűzi tisztaságban élt és minden erejével a bölcsességet szolgálta.
Istenünk, ki Nazianzi Szent Gergelyt és Nagy Szent Vazult azért adtad Egyházadnak, hogy példájuk és tanításuk világosságul szolgáljon, kérünk, engedd, hogy igazságodat alázatosan megtanuljuk és hűséges szeretetben tettekre is váltsuk!
IMÁK SZENT ANTALHOZ
Óh dicsőséges Szent Antal!
Te a legjobb és Istennek legtetszőbb életpályát választottad! kérlek, légy segítségemre és esdj le számomra kegyelmet Istentől, hogy jól megérthessem, mi legyen Isten akarata velem. Add, hogy megismerjem, mi volna kedves Istennek és neked, és mi szolgál leginkább magamnak és embertársaimnak üdvére. Támogasd, kérlek, közbenjárásoddal értelmemet és akaratomat a csalfa földi befolyásoktól és gonosz szenvedélyektől, hogy szerencsésen azon pályát válasszam, melyet mennyei Atyám irántam való szeretetében számomra kiszemelt, hogy e pályám végeztével méltó legyek fölvétetni a jól küzdők dicső seregébe a mennyben. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen.
Óh dicsőséges Szent Antal! ki a gonosz lelkeknek félelme vagy, nézd, mennyire háborgatják lelkem nyugalmát a rossz gondolatok! Én szívemből utálom azokat, és ígérem, hogy ellenük mindig küzdeni fogok. Inkább óhajtok meghalni, mintsem abba beleegyezni, ami Isten parancsaival ellenkezik.
Éppen azért esedezem hozzád, óh Szent Antal! mutasd meg hatalmadat a gonosz kísértőnek és távoztass tőlem minden bűnös gondolatot, mert én egészen Jézusomé akarok maradni. Távozzatok tehát tőlem, rossz gondolatok; veletek semmi közösségem, én nem engedek nektek, mert Istenemet akarom szeretni és az ő akaratát teljesíteni. Amen.
Óh, dicsőséges csodatevő Szent Antal! ki még a gonosz lelkeknek is félelme vagy; óvj meg engem hathatós pártfogásod által mindama gonosz incselkedésektől, melyekkel ellenségeim romlásomra törnek és hálójukba keríteni akarnak! Ne engedd, hogy gyűlölködő elleneim diadalmaskodva rajtam, téged is, mint hű pártfogómat, becsméreljenek. Te, ki az elhagyottak és üldözötteknek mindig oly gondos istápolója valál, hiúsítsd meg a rossz embereknek ellenem szőtt fondorlatait, hogy bátorságosan szolgálhassak Istenemnek holtomiglan. Amen.
