„Hiúságból semmit sem tettem. A mindenható Isten tiszteletét és dicsőségét szolgáltam állandóan.”
„Nem akkor nyered el jutalmad, ha belekezdesz valamibe, hanem egyedül és csakis akkor, ha kitartasz mellette.”
Európa és Itália védőszentje!
A 14. században az egyetemes Egyházat két nagy baj gyötörte és csúfította. A római pápa hetven éven át idegenben, a franciaországi Avignonban élt, s mivel egymás után hétszer francia pápát választottak, a pápaságot politikai érdekeknek szolgáltatták ki. A másik nagy baj az egyre fenyegetőbb török veszedelem volt, amely Palesztinában már a szent helyek pusztulásához vezetett, és világosan látszott, hogy a török terjeszkedésnek csak fegyverrel lehet útját állni. Ezekhez járult még Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen. A kereszténység szégyenletes nagy bajára, az avignoni fogságra hiába kerestek orvosságot fejedelmek és diplomaták.
Ebben a zűrzavaros században született egy leány…
Megjelent a színen egy igénytelen apáca Szent Domonkos harmadrendjéből: Szienai Szent Katalin. Megjelenésére simulnak az ellentétek. Férfiakat megszégyenítő elszántsággal és erővel imádkozott, vezekelt és harcolt Krisztus édes Menyasszonyáért és a földi Krisztusért, ahogy ő az Egyházat és a pápát szokta nevezni. Büszke, lázadó városok az ő szavára visszatérnek a pápa hűségére. Közbenjárására megszűnnek fájó interdiktumok és kiközösítések.
Megkoronázza művét, mikor rábeszélésére a Szentatya, XI. Gergely pápa 1376-ban visszatér Avignonból az Örök városba. Vége volt a fogságnak. Ha hírt, elismerést keres, ennél nagyobb tettel nem örökíthette volna meg nevét. Ha karriert hajszol, magasabbra nem emelkedhetett volna. De a Szienából való Katalin, a gyapjúfestőnek, Benincasa Jakabnak a lánya nem hírt, nem karriért keresett. Ha ezeket keresi, semmit sem tehetett volna. Katalin az Istent kereste!
Amikor róla beszélünk, rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk, mert nem későbbi századok történészeire vagy legendáira kell hagyatkoznunk, hanem kortárs tanúk szólalnak meg. Sziénai Szent Katalin életrajzát ugyanis az írta meg, aki legbensőbb titkait is ismerte: Capuai Boldog Rajmund domonkos szerzetes, később általános rendi magiszter. Hat éven át állt mellette mint gyóntató és lelkivezető, mégpedig Katalin életének utolsó hat évében. Az életrajzot a szentté avatás érdekében, 1385–1395 között írta.
A kritikus olvasóban persze fölmerülhet a gondolat: vajon hitelesnek tekinthető-e Rajmund tanúságtétele? Vajon nem inkább egy elfogult, jámbor, öreg szerzetesről van szó csupán, aki már a rend szempontjai miatt is mindent elkövetett lelki gyermeke életszentségének bizonyítása érdekében?
– Ha csak maga Rajmund tanúskodnék, talán jogos lehetne ez a föltételezés. Ő azonban fejezetről fejezetre – mert ismerte az embert –megnevezi azokat a tanúkat, akiktől a leírt anyagot hallotta, és gondosan megjelöli a tényeket, melyeket ő maga látott, elkülönítve azoktól, melyeket Katalin beszélt el neki vagy más szemtanúktól hallott. Ez utóbbiakat mindig név szerint említi, kezdve az édesanyján, Lapa asszonyon, és befejezve a sort a tanítványok után egy római asszonnyal.
Ettől az igen nagy körültekintéssel dolgozó „krónikástól” tudjuk a következőket:
A sziénai Benincasa Jakab kelmefestő mester és felesége, Lapa asszony házassága rendkívül termékeny volt: huszonöt gyermekük született. Utolsó előtti gyermekeik ikrek voltak, két kislány. Egyikük, akit Giovannának kereszteltek, születése után hamarosan meghalt. A másik kislány Katalin volt, akit Lapa asszony jobban szeretett a többieknél.
A legkisebb és legszebb Katalin. Neki jutott legtöbb a szülők, idősebb testvérek, szomszédok és ismerősök becéző szeretetéből, a nagy család és a széles rokonság kedvence lett. Egészen kis korában is sütött rá egy más szeretet napja. Lassankint mindenestül ennek a vonzókörébe kerül. Már három éves korában mutatkozott, hogy Istennek különleges tervei vannak e gyermekkel, aki a jámborság szokatlan jeleit kezdte adni. Ilyen pici korában szokása volt például, hogy a lépcsőt járva minden egyes lépcsőfok előtt elmondott egy Üdvözlégyet.
Hat éves volt, amikor az első látomásban részesült: először jelent meg neki fényes jelenésben az Úr Jézus. Egyik idősebb nővéréhez ment az utcán, de a domonkosok temploma előtt megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Ott, a domonkosok temploma felett – ez a templom a házuk közelében állt, és Katalin nagyon szerette – látta az apostolok társaságában az Urat, megjelent neki Krisztus főpapi ruhában. A kíséretében Katalin fölismerte Szent Pétert, Szent Pált és Szent János evangélistát. Az Úr Krisztus jóságosan rámosolygott, majd megáldotta.
Ettől a látomástól Katalin megváltozott. Felnőttesen komoly lett, imádságos élete elmélyült, és minden emberi segítség nélkül, csak a Szentlélek irányításával kezdte gyakorolni a régi remeték vezeklését, böjtjét, imádságait.
Lelke oly gyorsasággal érett, hogy hét éves korában szüzességi fogadalmat tesz, hogy egészen neki szenteli magát. Iparkodik is mindenben kedvére járni. Mások viselkedéséhen azt fájlalja leginkább, ha az isteni Mestert sértik. Ilyenkor bátran előállt, hogy elhárítsa a sértést. Akkor is, mikor egyszer anyja bosszankodásában átkozódó szóval fogadta. Egy darabig megszeppenve hallgatott a kislány, de aztán félrehívta anyját, s mondta neki csendesen: „Édesanyám, ha hibáztam, verj meg, de ne átkozódj, mert ez nem illik hozzád, nekem meg nagyon fáj”.
És az imádság, amelybe fogadalmát foglalta, mutatja, hogy részéről ez nem meggondolatlan gyermekjáték volt, hanem a leendő szent komoly megnyilatkozása.
Katalin a következőképpen tett szüzességi fogadalmat:
„Az egyik nap, kiválasztva egy olyan rejtekhelyet, ahol senki sem zavarhatta és nem is hallhatta meg, hangosan kimondta fogadalmát. Térdre hullva, nagy áhítattal így imádkozott a Boldogságos Szűzhöz:
Ó, Boldogságos és Szentséges Szűz, aki az összes asszonyok között elsőnek szentelted magad Istennek azzal, hogy örök szüzességet fogadtál neki, és Ő annyira kedvelt téged, hogy Fiának Anyjává tett; határtalan jóságodhoz folyamodom, és kérve kérlek, ne érdemeimet nézd, és ne gyöngeségemre tekints, hanem légy hozzám annyi kegyelemmel, hogy jegyesemül adod nekem Őt, kire szívem-lelkem minden erejével vágyakozom, a te szentséges Fiadat, a mi egyetlen Urunkat, Jézus Krisztust. És én megígérem Neki és Neked, hogy soha más jegyest nem engedek magam közelébe, hanem szüzességemet a magam gyöngeségében sértetlenül megőrzöm neki mindörökké!”
Egyre nőtt benne a vágy a magányosság után. Egyedül akart lenni az Istennel. Hacsak tehette, félrehúzódott imádkozni. Nagyon megörült, mikor a város határában egy barlangot talált. Mindjárt ott is akart maradni. Imádság közben azonban figyelmeztette az Úr, hogy nem való még neki szüleitől eltávozni. Hazament tehát, de elhatározta, hogy szívében épít remeteséget.
Alig serdült föl, szülei már arról tervezgettek, hogyan adhatnák férjhez. Természetes, hogy biztosítani akarták a legkisebb lányuk sorsát is, amint az idősebbekkel tették. Kezdték biztatni, öltözzék szebben, járjon társaságba, ne húzódjon annyira vissza a világtól. De Katalin nem akart eddigi visszavonultságán változtatni. Azt gondolták, makacs, nem életrevaló. De majd megjön az esze, ha keményebben fogják. Vele végeztették a legnehezebb házimunkát. Katalin engedelmesen, türelmesen dolgozott, zokszó nélkül. De egyszer a haját lenyírta. Így már igazán nem mehet társaságba.
Édesanyja egészen odavolt. Mi lesz a lányából? Közben az egész rokonság ostromolta: hogy aki igazán jámbor, az nem mogorva, nem jár farizeus módra rossz ruhában, hanem társaságban is megfordul, divatosan is tud öltözködni. A nagy unszolásra végre elment egy-két vidámabb összejövetelre. Azonban legöregebb nővérének halála alkalmat adott neki arra, hogy határozottan véget vessen a házassági terveknek. Testvérei és rokonai mind együtt voltak. Akkor megmondta nekik, hogy szívesen vállalja a legutolsó munkát is a házban, még azt is elviseli, hogy elkergessék hazulról, de férjhez menni nem fog. Mert fogadalommal egészen az Úr Istennek szentelte már magát. Atyját és az egész rokonságot nagyon megindította Katalin vallomása.
Katalin alázatból nem akart kolostorba lépni és nem is lett soha apáca. A Sziénában élő domonkos harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét és felebarátai üdvösségét. Végre anyja is megnyugodott. Megengedték neki, hogy Szent Domonkos harmadrendjébe lépjen.
A nővérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ők csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk. Katalin ennek ellenére – hiszen egy látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott, hogy magára öltheti a Bűnbánó Nővérek ruháját – változatlanul kitartott kérése mellett, s végül a nővérek befogadták.
Ez 1363-ban történt. Katalin ekkor visszavonult házuk egy pinceszerű zugába, amit a cellájának nevezett. Csak a templomba ment ki, a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; egyébként a cellájában vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a párna. Elhagyta a húst, aztán fokozatosan a többi eledeleket is, s csak kenyeret és zöldségféléket evett; élete végén pedig csak az Eucharisztiából élt, semmi más nem táplálta. Három éve tartott már ez a teljes magány, sok-sok imádsággal és az erényért vívott harccal, amikor Krisztus megjelent Katalinnak: gyűrűt húzott az ujjára (melyet mások nem láttak, csak Katalin látta állandóan), és eljegyezte magával. E misztikus eljegyzést követően pedig az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek közé, a béke és az igazság angyalának.
Mint harmadrendi, továbbra is a szülői házban maradt, de megkettőztette buzgóságát. Szigorú böjtöket tartott s a hosszú böjtölés után is alig vett magához táplálékot. Később megjutalmazta ezért az Úr: semmi földi táplálékra sem volt szüksége. Az Oltáriszentség volt egyedüli eledele. De azt aztán úgy éhezte, mint más a földi eledelt. Ha napokon keresztül nem vehette, egészen belehalványodott és belebetegedett.
Ez a szent vágya már akkor csillapodott, ha az Oltáriszentség jelenlétébe került, sőt ha papot láthatott, aki aznap érintette az Üdvözítő szentségi testét. Közönséges ételt nem is tudott elviselni.
Gyóntatója parancsára egyszer mégis megpróbálta, de súlyosan megbetegedett. Betegségében aztán megkérdezte a látogatásra jövő gyóntatótól:
„Atyám, megtiltaná-e nekem a böjtölést, ha túlzásba vinném és halálos beteg lennék tőle?” – „Föltétlenül ” – válaszolta a gyóntató.
„Mármost, folytatta Katalin – nem nagyobb bűn az, ha halálra eszi magát az ember, mint ha halálra böjtöli? – -„Dehogy is nem!”
„Én pedig tapasztalásból tudom, hogy az evéstől megbetegszem. Miért parancsol hát rám, hogy egyek?”
Erre nem válaszolhatott mást a gyóntató: „Tedd, amit a Szentlélek mond, mert látom, hogy az Isten nagy dolgokat cselekedett veled”.
Az Úr gyakran megpróbálta Katalint súlyos betegségekkel, kísértésekkel. A betegségek miatt nem panaszkodott, de a kísértés igen nehezére esett. Így imádkozott hát: „Hol voltál, Uram, mikor ennyire elhagytál?”
De hallotta az Úr Jézus válaszát: „Nálad voltam”.
„Hogyan? Nálam tudtál lenni, olyan rossz gondolatok között ?”
„Igen, szívedben voltam s örömmel láttam, hogy megállottad a próbát.”
Kísértései azonban csakhamar elcsitultak s azontúl nagy lelki békességben élt.
Imádságos élete mellett a szegényekre is nagy gondot fordított. Atyja szívesen segítette az alamizsnálkodásban. Katalin élt is az engedéllyel. Ha nyomor enyhítéséről volt szó, akkor még gyakori betegsége sem volt akadály. Ágyban fekvő beteg volt, mikor egyszer hallotta, hogy egy özvegyasszony nagy ínségben van gyermekeivel együtt. Csak annyi erőt kért Istentől, hogy elmehessen az özvegyhez. Föl is kelt. Egy tarisznyára való élelmet összecsomagolt. Magához vett még egy korsó bort meg olajat és vitte. Bemenni nem akart, nehogy megtudják, kitől jön az ajándék. Letette hát a csomagot az ajtóban. Ekkor azonban, a kimerültségtől összeesett.
Fölsóhajtott tehát: „Istenem, miért hagytál el? mindenki előtt föl akarod fedni dőreségemet? Csak annyi erőt adj, hogy hazamehessek”. Nagynehezen felszedelőzködött s a zörgésre előjövő asszony már csak a ruhájáról ismerte meg csodálkozva.
Később, Toszkánában, köpönyegét adta oda egy szegénynek. Sok bűnöst térített itt meg és három pap járt vele, a pápától kijelölve, ezek gyóntatták a megtérőket. Mikor az egyik kísérő pap látta, hogy szerzetesi köpenye nélkül jár Katalin, megdorgálta. A koldustól is vissza akarta követelni az ajándékot. De a szent nem engedte.
„Inkább lássanak a köpönyegem nélkül – mondotta -, mint felebaráti szeretet nélkül.”
Máskor – ez Szienában történt – a templomból hazamenet egy rongyos koldussal találkozott. A koldus ruhát kért. Katalin adott is, abból, amibe öltözve volt, s amit éppen nélkülözhetett, de köszönet helyett további követelődzés volt a válasz. „Fehérneműre is szükségem volna.”
Erre magával hívta s otthon előszedett egy inget, még egy nadrágot is, és odaadta. Ez sem volt elég. „Mit kezdjek ujjas nélkül? Adj azt is!”
Katalin még most sem zavarta el, hanem keresett neki egy ujjast. A koldus még szemtelenebb lett ekkora szívesség láttára s odavetette:
„Küldhetnél a társamnak is valami ruhát, a kórházban fekszik, elvinném neki”.
Örömest adta volna ezt is a szent, de a saját holmija közt már semmit sem talált.
A többiekéhez pedig nem mert már hozzányúlni. Szépen megkérlelte hát a koldust: „Ne haragudj, kedves, de nincs már semmim. Szívesen odaadnám a felsőruhámat, de anélkül nem mozdulhatok ki”.
A következő éjjel, imádsága közben, megjelent előtte Krisztus Urunk, Kezében voltak a követelődző koldusnak adott ruhák. Csakúgy ragyogtak a gyöngytől és drágakőtől.
A raboknak, elítélteknek is vigasztalója volt. Egyszer egy fiatal nemes, Tuldo Miklós ült a siralomházban. Egészen kétségbeesve. Valami politikai vétség miatt ítélték halálra. Istenhez nem akart fordulni. Őt is igazságtalannak tartotta. Katalin elment hozzá. Élesztgette benne a reménységet, megbékéltette az Úr terveivel, az áldozásra is elkísérte. Ott már azt mondogatta a szegény Tuldo Miklós: „Uram, légy velem, ne hagyj el! Nálad csak jóra számíthatok, nyugodtan halok meg”, Katalin a vérpadra is elkísérte.
Megáldotta, biztatgatta: „Nemsokára az örök életben leszel”.
Emberszerető türelme kifogyhatatlan volt.
Volt a városi kórházban egy szegény bélpoklos asszony. Senki sem akarta ápolni. Katalin vállalkozott. Határtalan odaadással ápolta, a zsémbes és durvalelkű asszony azonban hamar követelődző lett. Nem egyszer bántó, szitkozódó szóval fogadta, ha szerinte megkésett. Katalin soha nem feddte, még mentette magát és az asszonyt haláláig nem szűnt meg hűségesen ápolni és kiszolgálni.
Még hősiesebb áldozatot hozott, mikor egy mellrákban szenvedő harmadrendű testvérének ápolására vállalkozott. A bűzös, gennyes sebtől való természetes undorát úgy győzte le egyszersmindenkorra, hogy arcával egészen közel hajolt az utálatos sebhez és ott tartotta, míg hánytató undora el nem múlt. A beteget az ördög arra vitte, hogy ezt a legnagyobb szent jótevőjét gyalázza, sőt szűzi becsületében megrágalmazza. Katalin hozzátartozói fölzúdultak, anyja szenvedélyes szemrehányásokkal halmozta el. Ö állhatatos maradt.
A beteget teljes gyöngédséggel ápolta továbbra is, hősies önuralomról és türelemről tett tanúságot, de a rágalmak miatt panaszt tett az Úr Krisztusnál. Ezt követően éjszaka megjelent Krisztus, és két koronát kínált neki: egy tövisből fontat és egy ékes aranykoronát, s megkérdezte, melyiket akarja választani erre az életre. A másikat ugyanis az égben fogja viselni. Katalin akkor az izzó szeretet hevében kikapta az Úr kezéből a töviskoronát, és a fejébe húzta. A tövisek fájdalmát – mint mondta – hosszú időn át érezte a fején.Szó nélkül vállalta keresztjét
Az Úrhoz tudott vezetni másokat, mert maga a legbensőségesebb kapcsolatban állt vele. Gyakran jelent meg előtte az Üdvözítő. Egyszer épp arról a zsoltárversről elmélkedett, hogy „tiszta szívet teremts bennem, Uram” (50). Nagy odaadással ajánlotta fel szívét, akaratát, minden törekvését az Úrnak, s ekkor látja, hogy jön hozzá az Úr Krisztus. Jött és szívet cserélt hűséges szolgálójával. Később az Úr sebhelyei is kiverődtek testén. Sokat szenvedett a sebek miatt, mégis boldogan viselte.
„….Amikor 1375. április 1-én Pízában megkapta a stigmákat, szemtanúi is voltak a történésnek. Később Katalin maga mondta el, hogy a Megfeszített Krisztus sebeiből vérvörös fénysugarak indultak ki és tartottak keze, oldala és lába felé. Akkor ő – hogy a feltűnés kísértéseit elkerülhesse – azt kérte, hogy a sebeket kívülről ne lehessen látni. És az Úr meghallgatta, mert a vérvörös sugarak fehérré váltak, és úgy fúródtak a testébe. Attól kezdve a sebek gyötrelmét Katalin haláláig szenvedte….”
Szentségének, bölcseségének híre messze földre terjedt.
Ebben az időben egyik unokabátyja, Della Fonte Tamás volt a gyóntatója, aki a házuknál nevelkedett mint árva gyermek, majd domonkos lett. Lassanként azonban híre kelt, hogy Katalin rendkívül jó tanácsadó, Isten dolgairól sokkal többet tud, mint a tudósok, és csodatevő ereje van! Kezdték keresni az emberek, érdeklődők, tanácstalanok, tanulni vágyók.
Kialakult körülötte egy tanítványi kör, melynek tagjait ő maga a „családom” névvel illette. Természetesen ellenségei is támadtak, ezért a domonkos rend 1374. évi általános káptalanja elé idézték Firenzébe, hogy kivizsgálják a tanítását és életét. Minthogy a vizsgálat során kifogástalannak találták, engedélyezték további tevékenységét, s gyóntatónak és lelki vezetőnek Capuai Rajmundot rendelték mellé. Rajmund ettől kezdve, leszámítva Katalin életének utolsó öt hónapját, állandóan mellette volt.
Sokan fordultak hozzá tanácsért. Levelezésben állt bíborosokkal, püspökökkel, fejedelmekkel, magával a pápával is. 1370-ben személyesen is megjelent az avignoni pápai udvarban, készítette a római visszatérés útját.
Ekkor kapta Katalin a pápától a hordozható oltár kiváltságát, hogy vándorútjain is minden nap részesülhessen a szentmise és a szentáldozás kegyelmeiben. Ezen kívül a kíséretéhez tartozott három állandó gyóntató, annak érdekében, hogy a hozzá sereglő bűnbánók mindjárt meg is gyónhassanak.
Sok biztatása és imádsága végre eredményt hozott: a pápa szinte megszökött Avignonból, és 1376. szeptember 13-án elindult a tenger felé, hogy hajón utazzék Rómába. Katalin Genováig elkísérte, s ennek köszönhető, hogy a genovai partraszállás után – látva az ottani zűrzavaros helyzetet – a pápa nem fordult mindjárt vissza. Katalin vntött belé erőt, s mikor a pápa ismét tengerre szállt és dél felé hajózott, ő visszatért Sziénába. XI. Gergely 1377. január 17-én vonult be Rómába. Katalin ekkor a Sziéna közelében lévő Orcia-völgybe indult, hogy békét teremtsen a családi háborúkban.
Közben nem szűnt meg szülőföldjét elárasztani jóságos szeretetével. Ápolta a betegeket, véget vetett elkeseredett ellenségeskedéseknek. Egy ilyen kibékített és Istenhez vezetett ember neki adta Sziena közelében fekvő házát. A házat Katalin a pápa engedelmével kolostorrá alakította. Itt ápolta az 1374-i pestis áldozatait.
Így érte őt a fogságból visszatért Xl. Gergely pápa halálának híre. A pápa március végén meghalt, utóda VI. Orbán lett. Ő ismét tárgyalni kezdett a firenzeiekkel. Mikor VI. Orbán választásával kapcsolatban megkezdődtek a nagy nyugati egyházszakadás első viszálykodásai, Rómába ment, de már nem tudta megállítani a veszedelmet.
A béke érdekében Katalin is elment Firenzébe. A városban zendülést szítottak ellene: a vendéglátója házát fölgyújtották, őt magát halálra keresték, mert benne látták céljaik akadályát. Katalin a városon kívül egy kertben tartózkodott a tanítványaival, amikor néhány martalóc rátámadt. Nem akart menekülni, hanem ellenkezőleg, amikor megkérdezték, melyikük a Sziénából való Katalin, a kérdező elé lépett, letérdelt és az ég felé tárt karokkal, sugárzó arccal mondta:
„Én vagyok, íme, engem ölj meg!” – Csak annyit kért, hogy övéit engedjék bántatlanul elmenni. A gyilkolásra emelt kezek lehanyatlottak, s Katalin később sokat siratta, hogy nem lehetett vértanú Egyházáért.
VI. Orbán szerencsétlen kézzel nyúlt a kormánykerékhez. Reformot szeretett volna, s a szükségnek megfelelően elsőként a klérust akarta megújítani, de szigorát nem viselték el. Legszűkebb környezete is ellenállást tanúsított, amelynek a vége az lett, hogy a francia bíborosok elhagyták Rómát, és Fondi várában ellenpápát választottak Genfi Róbert személyében, aki a VII. Kelemen nevet vette föl. A tárgyalások azonban eredményre vezettek, és július 18-án végre Firenze békét kötött a pápával.
Mindezt Katalin előre megjövendölte. Szüntelenül buzdította gyermekeit az imádságra és a virrasztásra, hogy e szörnyű bajt elháríthassák. Ez volt a nyugati egyházszakadás, amely negyven évre elmondhatatlan bajokat hozott az Egyházra.
Akkor Katalin hazatért, s ezután kezdte diktálni – legtöbbször misztikus elragadtatásban – az isteni gondviselésről szóló könyvét, a Dialógust. Azért diktált, mert ő maga sokáig (amíg az írás és olvasás képességét misztikus módon meg nem kapta az Úrtól) nem tudott sem írni, sem olvasni. Állandóan több „titkár” és „titkárnő” volt mellette, kiknek leveleit diktálta – gyakran egyszerre többet is – a legkülönbözőbb címzettek részére: világiaknak és szerzeteseknek, királyoknak és a pápának, katonáknak és kereskedőknek…
Levelei és a Dialógus lenyűgözik az olvasót, aki elfogulatlanul fogadja tanítását. Aki nem tudja, hogy ki az írója e könyveknek, inkább az egyházatyák közül gyanakszik valakire, mint egy „műveletlen” sziénai polgárlányra. Csakhogy ez a leány annak a Krisztusnak lett a menyasszonya, aki a gyengékben mutatja meg a maga isteni erejét és bölcsességét.
Katalin 1378 októberében fejezte be a Dialógust. Ekkor levelet kapott a pápától, aki arra kérte, hogy jöjjön Rómába és legyen segítségére. Lelki gyermekeivel együtt útra kelt tehát, és a következő ádvent első vasárnapján megérkeztek Rómába. Katalin ettől kezdve haláláig teljes erejével VI. Orbán érvényes pápaságának elismertetéséért és az elszakadtak visszatérítéséért küzdött.
Egészsége egyre gyengült, de azért minden reggel gyalog ment el a S. Maria sopra Minerva-templom melletti szállásáról a vatikáni Szent Péter-bazilikába, hogy ott szentmisét hallgasson, és hosszú imádsággal „fáradozzék” az Egyházért. December közepén a pápa Franciaországba küldte Rajmundot, hogy nyerje meg számára a királyt. Katalin ekkor végső búcsút vett lelkiatyjától: elkísérte a kikötőig, és anyai áldásával bocsátotta útra. Az 1379-es év levelezéssel, tárgyalásokkal, sok-sok vezekléssel és imádsággal telt a pápa közelében.
Csodatételei nagyon emberközelben történtek, a napi segítségnyújtás közben. Így nem is egyszer kenyeret szaporított éhes „családjának”; egy alkalommal például Rómában, amikor a gondatlan hetesnővér elfelejtett kenyeret szerezni. Atyja házanépét egyszer hónapokig itatta egy kicsi hordóból borral, sőt a szegényeknek is adott belőle rendszeresen, és a hordó nem apadt ki!
E fizikai csodáknál sokkal jelentősebbek voltak a lelkiekkel kapcsolatos csodái:
olvasott a lelkekben, megrögzött bűnösök tértek meg, régi-régi ellenségeskedések szűntek meg a szavára. Elmondhatatlan bűz érzéséről panaszkodott, amikor bűnöket rejtegető, elegáns arisztokraták közt volt. Amikor Avignonban a pápa előtt beszélt, a pápa csodálkozva hallotta a kúria hibáinak és bűneinek lajstromát. Megkérdezte a környezetét, hogy mióta él a közelben ez a leány, s akkor Katalin megmondta, hogy ő Sziénából jobban látta a pápa környezetének minden bűnét, mint a helybeliek.
A legnagyobb csoda azonban saját lelkének bontakozása, érlelődése és szentsége volt. Hihetetlen gyorsasággal és biztonsággal járt a tökéletesség útján, helyesebben: ráhagyatkozva Szent Domonkos rendjének és a szenteknek karjaira, engedte magát vezetni és röpíteni a tökéletes egyesülés felé. Egész kicsi kora óta nagyon szerette az Eucharisztiát, ezért is kapta meg azt a rendkívüli jelet, hogy – mint már mondtuk – élete utolsó hét esztendejében ez volt egyedüli tápláléka.
Rajmund így fejezi be a Legendát:
„A vértanúk közül sokan rövid szenvedéssel adták oda életüket. Katalin tizenhárom héten át gyötrődött úgy, hogy közben napról-napra nőttek a kínjai, s ő mindig vidám lélekkel viselte azokat. Mindenért hálát adott, és könnyű lélekkel ajánlotta föl életét Krisztusnak, hogy kiengesztelje Őt a népért, és megmentse az Egyházat a botrányoktól. Sem az ok, sem a szenvedés nem hiányzott ahhoz, hogy tökéletes vértanú legyen. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az égben nemcsak a vértanúság vágya miatt ünneplik őt, hanem a tényleges vértanúság koronáját is elnyerte. Ezen az alapon értelmes embernek be kell látnia, hogy Katalin szentté avatási perében gyorsabban lehet eljárni, ugyanúgy, mint a vértanúk esetében szokta tenni az Egyház.”….
Ezért olykor a hármas koronával ábrázolják Szent Katalint: a szüzesség, a bölcsesség és a vértanúság égi koronájával.
Az aszketizmus határát súroló, állandó böjtöléseit és az intenzív munkatempót nem bírta szervezete. 1380 nagyböjtjére Katalin fekvő beteg lett, míg végül április 29-én, a tercia idején mindössze 33 évesen megtért a Teremtőhöz, eltávozott égi Vőlegényéhez. Földi hamvait Rómában a Santa Maria sopra Minerva templomban helyezték örök nyugalomra.
Halála előtt még elrendezte gyermekei sorsát, mindegyiket anyai bölcsességgel irányította egyik vagy másik szerzetbe. Tanítványai tanúsága szerint iszonyatos kísértéseket szenvedett, az ördögök valósággal tomboltak körülötte.Halálos ágyán joggal utasította vissza a kísértő gonosz lélek vádaskodását, hogy hiúságból tette, amit tett.
„Hiúságból semmit sem tettem. A mindenható Isten tiszteletét és dicsőségét szolgáltam állandóan.”
Katalint 1461. június 29-én II. Piusz pápa avatta szentté. 1999-ben II. János Pál pápa pedig Európa védőszentjévé. Szent Katalint 1939-ben – Assisi Szent Ferenccel együtt – Itália védőszentjévé nyilvánították. 1970-ben pedig Avilai Szent Terézzel együtt megkapta az egyházdoktor megtisztelő címét. Európa védőszentjévé pedig II. János Pál pápa nyilvánította 1999-ben.
Tanításának sajátossága, hogy amit Aquinói Szent Tamás elvont, cizellált rendszerben fogalmazott meg az Egyház tanításából, ugyanazt Katalin – a mindennapi élet konkrét problémáit Istenben elfogadva és megoldva – „egzisztenciálisan” közli tanítványaival. Mint a szentek mindannyian, először ő maga szemlélte és élte meg tanítását, azután adta tovább a legkülönbözőbb rendű és rangú embereknek. Ezért tanítása gazdag forrás ma is, s anyai és égi bölcsességgel neveli mindazokat, akik a tanítvány hívő alázatával közelítenek hozzá.
Ünnepét 1597-ben vették föl a római naptárba, április 29-re, amely napon addig a domonkos Veronai Szent Pétert ünnepelték. 1628-ban áthelyezték április 30-ra. 1969-ben, tekintettel arra, hogy az egyetemes naptárban Veronai Szent Péter nem szerepel, visszakerült az ünnepe április 29-re.
Istenünk, aki Szent Katalinban fölgyújtottad a szeretet lángját, melynek erejével átélte az Úr szenvedését és Egyházadat szolgálta; az ő közbenjárására kérünk, engedd, hogy néped, amely részese lett Krisztus szenvedésének, dicsősége megnyilvánulásának is ujjongva örvendhessen!
IMA A SZENTHÁROMSÁGHOZ
(Szienai Szent Katalin)
Szentlélek, jöjj a Szívembe!
Hatalmaddal vonj magadhoz, igaz Isten!
Krisztusom adj nekem szeretetet félelemmel!
Őrizz meg minden rossz gondolattól,
gyullassz fel a te legédesebb szerelmeddel,
hogy minden gond könnyűvé váljék!
Szent Atyám, én édes Uram,
segíts engem minden cselekedetemben!
Örök Szentháromság, aki fényesség vagy,
add, hogy lelkem részesedjék
a te világosságodban!
Te, aki tűz vagy, részesíts magaddal a tűzben,
s ebben a tűzben egyesítsd akaratomat a teiddel.
Te, aki bölcsesség vagy,
add meg lelkemnek azt a bölcsességet,
hogy fel tudja ismerni
és meg tudja különböztetni a te igazságodat.
Te, aki erő vagy, adj lelkemnek erőt;
legyen annyira erős, hogy se a gonosz lélek,
se teremtmény ne tudja megfosztani erősségétől.
